Napjainkban egyre inkább előtérbe kerülő probléma a petesejt-adományozás szabályozásának kérdése. Míg a lombikbébi-programról sok helyen és kimerítő részletességgel tájékozódhatunk, addig a petesejtet nem termelő szervezetű nők falakba és akadályok garmadába ütköznek. Talán még legkevésbé az információszerzés a probléma. Sokkal inkább megdöbbentő az, amikor a párok szembesülnek a lehetőségekkel. Pontosabban a lehetőségek hiányával.
2,5 évvel ezelőttig a helyzet adatvédelmi okok miatt katasztrofális volt. Ha kiderült, hogy a házaspár nőtagjának szervezete genetikai ok miatt vagy valamilyen betegség következtében nem termel petesejtet, majdhogynem reménytelen harcra kellett felkészülniük: Petesejt donor csak anonim személy lehetett.
Nos, legyen egy nő bármily elhivatott és önfeláldozó, vajon vállalja-e a gyógyszerek több százezer forintra rúgó költségeit, a rengeteg kivizsgálást, orvoshoz járást, és persze a hormonbombát, amit tabletták és injekciók formájában kell a szervezetébe juttatnia. Mindezt heteken (hónapokon) keresztül úgy, hogy azt sem tudja kiért teszi, ki lesz az a boldog pár, akin segített. Egy ilyen mértékű lelki és fizikai megterhelést az ember csak azért vállal, aki fontos számára. Aki rokona, barátnője vagy akár egy ismeretlen, akiről hall valahol és megérinti a sorsa. Ez a törvény a gyakorlatban szinte teljesen ellehetetlenítette a petesejt adományozást, s ezzel több ezer nő sorsát pecsételte meg.
A helyzet 2005 végén annyiban változott pozitív irányban, hogy a kormány elfogadta a petesejt-adományozás anonimitásának eltörléséről szóló törvényjavaslatot. Ezáltal női ágon vérszerinti rokon is lehet donor, feltéve, ha még nem töltötte be a 35. életévét és már legalább egyszer szült. Természetesen hatalmas előrelépés ez, csakhogy a gyakorlati kivitelezése még mindig akadályokba ütközik, hiszen számos körülménynek kell kedvezően alakulni ahhoz, hogy legyen a családban egy erre alkalmas (és vállalkozó) nő. Sem a szakma, sem a meddőségi problémával küzdő nők nem elégedettek: azt szeretnék elérni, hogy ne csak rokon, hanem közeli ismerős is adhasson petesejtet.
Ám a szakminisztérium érve is megállja a helyét: a pusztán érzelmi alappal indokolt adományozást képtelenség jogilag meghatározni és szabályozni, így félő, hogy beindulna a petesejt kereskedelem: megjelennének a pénzért donorságot vállalók. Ördögi kör, hiszen ezzel pont a legtágabb és legcélravezetőbb lehetőséget veszik el a meddő pároktól.
Cikkünk egy ilyen problémával küzdő házaspárt mutat be, az ő küzdelmüket ismehetik meg.

Kitti és Kristóf öt éve házasok. Kittinek 18 éves korában egy születési genetikai rendellenesség miatt mindkét petefészkét el kellett távolítani. Évekig úgy élt, hogy tudta: soha nem születhet kisbabája. Kristóffal már a megismerkedésük után megbeszélték, hogy nem adják fel, mindent megpróbálnak. Hosszú hónapokba telt, míg a kivizsgálások végére értek és az orvos közölte velük a jó hírt: ha találnak donort, Kitti méhe alkalmas a terhesség kihordására. Kitti családjának nőtagjai közül azonban egyedül a kishuga lett volna donornak alkalmas, ám ő még túl fiatal volt ekkor. És itt a törvényes lehetőségeik véget is értek. Ám egy nő, aki szeretné megélni annak a bizonyos kilenc hónapnak a gyönyörűségét, akinek minden vágya egyre domborodóbb pocakkal sétálni, aki szülni szeretne és a saját kisbabáját a karjaiban tartani, az mindenre képes. "Törvénytelen" utakra is. De az vesse rá az első követ, aki nem így tenne a helyében. Elkezdődött tehát a megfelelő donor keresése. Egy orvostanhallgató lány vállalkozott volna, de anyagi okok miatt Kittiék nem tudtak élni vele.
Kitti ezután internetes portálokon kezdett érdeklődni. Mindent megpróbált, de minduntalan akadályokba ütközött. Voltak felcsillanó remények, pl. egy anyuka a Tv-ben látott petesejt-adományozásról szóló riport hatására felajánlotta a segítségét.
Kitti egy nagyon kedves nőt ismert meg Zitában. Időpontot kaptak egy meddőségi intézetben, reményekkel telve indultak el, de túl korai volt az öröm: Zita már betöltötte a 35. évét, nem lehet donor. Újabb csalódás. Megint egy mélypont, majd megrázta magát és újból a tettek mezejére lépett. Tudta: nem adhatja fel!
És egy újabb internetes fórumon ismét szerencsét próbált. És akkor kapott egy e-mail-t. Bori ajánlotta fel a segítségét, Zitához hasonlóan önzetlenül, pusztán segíteni akarásból: Kitti el sem merte hinni. Olyan régóta várt már erre és most itt van! Abban a pillanatban, amikor Kitti elolvasta Bori üzenetét, Kristóffal sírva borultak össze, mégiscsak lehet babánk! Olyan régóta várt már erre és most kézzelfogható közelségbe került! Mindez szinte napra pontosan egy éve történt..
Mindketten racionálisan közelítették meg a kérdést: megbeszélték, hogy nem találkoznak személyesen. E-mail-en és telefonon fogják tartani a kapcsolatot. Ez elsőre furcsán hangzik talán, de van rá magyarázat. Két idegen ember, akik olyat adnak egymásnak, amit senki más nem adhat: Kitti a születendő gyermek reményét kapja, Bori pedig egy olyan érzelmi pluszt, amely évekig (ha nem élete végéig) elkíséri őt. Csakhogy ott a lelki kötődés veszélye is, amely egy nagyon vékony mezsgye a "csak egy sejt" és a "valahol az én babám" gondolata között.
Kitti kérte ezt, és Bori elfogadta mindenféle rossz érzés nélkül. Belegondolt: ha ők ketten barátnővé válnak, hol lesz a határ, amit már fájdalmas lesz átlépni? Ha megszületik egy kisbaba, aki ugyan csak "részben Bori", de ő (és ha Kitti megismeri Borit, akkor ő is) biztosan fel fogja fedezni benne a a genetikai anya vonásait. Jobb lesz ez így: belátták mindketten.
És belevágtak. Vizsgálatok, aztán újabb vizsgálatok, majd a remény, hogy végre kezdhetik, aztán megint újabb vizsgálatok, míg végre minden eredmény megérkezett és Bori alkalmasnak nyilváníttatott. Csakhogy egy bizonyos vizsgálatra, ahol a két nő ciklusát hivatott összehangolni az orvos, muszáj volt együtt megjelenniük. És találkoztak.. És ha már egyszer igen, akkor a következő vizsgálatra is együtt mentek, és várakozás közben volt idő beszélgetni. Az alatt a három hónap alatt, amíg szinte egymásért éltek, észrevétlenül lettek barátnők és már eszükbe sem jutott kerülni a találkozást.
Bori megtanulta önmagának beadni a napi injekcióját, Kittinek a férje vállalta ezt a nemes feladatot.
Az utolsó napok elviselhetetlen feszültségben és izgalomban teltek, de minden optimálisnak tűnt: Kitti méhnyálkahártyája elérte a megfelelő vastagságot, Bori pedig bőszen növesztgette a petesejteket. Közben azért sikerült egy cisztát is mellénövesztenie -ez sajnos gyakran megesik a stimuláció hatására-, de egy rövid altatásban megszabadították tőle.
Majd eljött a nagy nap, izgalom, remények, hit.. Boritól altatásban 13 tüszőt sikerült leszívni, bíztak benne, hogy lesz annyi sejt, hogy a be nem ültettekből talán még fagyasztani is lehet majd. Csakhogy a 13 tüszőből mindössze három tartalmazott petesejtet. Ez kissé elkeserítette őket, de annyira optimisták voltak, hiszen három petesejtből akár három lurkó is szaladgálhat hamarosan.