Bence
Emlékszem, amikor Judit járt hozzám, a gömbre, amiben hintáztatott, a babra, amiben játékot kerestünk, és sok másra is. Szerettem ezeket mind, és persze fogalmam sem volt, mekkora a tét, én egyszerűen csak gyerek voltam, és önfeledten örültem a játszásnak.

Nem tudtam, hogy az agysejtjeim 70%-a elhalt, a többi agyrész pedig el van meszesedve, és azt sem, hogy vak vagyok. Olvasni ugyanis csak később tanultam meg, amiből értesülhettem volna mindezekről a hiányosságaimról.

Igaz, a gyengén látókkal járok atlétika versenyre, barlangászni, táborozni, és szeretem is a programjaikat, ugyanakkor teljesen normál gimnáziumba járok. Elég jól tanulok, a múlt év végén még jutalomkönyvet is kaptam. Szerintem legalább a könyv fele a szüleimet illeti, ahogy mellettem állnak, segítenek engem, az azért komoly munka!

Mostanában a három kedvenc sportom a ping-pong, az íjászkodás és a foci, amiben kapus vagyok, de szívesen vagyok mezőnyben is. Fél pályáról is lazán rúgok gólt, és sokszor játszom felnőttek között is. Azt mondják, jól védek. Szerintem is! A gimi egy nagy váltás volt, Vácra járok, de semmi gondot nem jelent, nagyon jól tájékozódom, és nincs problémám a közlekedéssel sem. A tanulás itt is jól megy. Figyelek, hallgatom a tanárt és megragad bennem, habár a fizikát és a matekot könnyű szívvel kihagynám a saját oktatásomból. Ja igen, be kell vallanom, a matek jegyemből is a fele anyáé.

Persze apának is járna valami oklevélféle. Ő megtanított, hogy az én látásommal hogyan tudok a céltáblába találni. Kipróbálta, hogy én mit is látok, és elmagyarázta, hogyan célozzak. Ez a focinál is így van. Összekapcsolom az eszem és a látásom, és így tudok teljesen jó eredményeket elérni.

A legviccesebb, amikor a nagymamámmal útra kelünk, mondjuk egy múzeumba. Ő nagyothalló, én pedig papíron vak vagyok. Jó kis páros vagyunk mi ketten!

A vágyam, hogy régész legyek, de talán ehhez mégis jobb szem szükséges, csakúgy, mint az autóvezetéshez, ami szintén nagy célom. De azért bízom benne, hogy sikerülni fog mindkettő. Miért is ne, ha egy vak srác képes íjjal célba találni, akkor már bármi megtörténhet vele az életben, nem igaz?

Judit
Bence szülei kilóban és méterben mérhető zárójelentéssel érkeztek. Mikor elmondták, amit az orvosok feltártak, akkor tudtam, ezekbe egy darabig nem nézhetek bele, mert féltem, hogy az anatómiai ismereteim gátolják a hitemből fakadó energia áramlását. Olyan bizalommal adták a kezembe a három hónap körüli Bencét, és olyan hittel figyelték minden rezzenésemet, hogy arra figyeltem csak, hogyan óvjam, védjem ezt a belőlük jövő erőt. Úgy látom, azt a magot, amit emlegetnek, ők hozták magukkal, én csak megmutattam nekik, és közösen ápolgattuk egy ideig. Egyszerűen csak megéreztem azt a szeretetből táplálkozó erőt, amivel a gyereküket kísérték. Elmondtam azt is, hogy nem ígérek semmit, de próbáljuk meg. Az érzésem valóban az volt határozottan, hogy a kisfiú rendbe jön, de ez nélkülözött minden szakmai megfontolást.

Először is azt kellett kitalálnom, hogyan vegyük rá a szemeit arra, hogy megálljon és megszülethessen a tekintete. Olyan sebesen ugrált a két szemgolyó, mint mikor valaki egy gyorsan haladó autó, vagy vonat ablakából kinézve figyeli a mellette elhaladó tájat, vagy nagyon szédül. Gondoltam, ha neki így ugrál a világ, akkor pörögjünk vele, és akkor úgy tűnhet, mintha a világ megállna. Testünkhöz ölelve és gömbbe ültetve kezdődtek a szemfékező szemfény-nyerő játékok. Reméltem, ha talán egy pillanatra sikerül megállítani a világot és ki tud szállni ebből a kényszeres mozgásból, az őt majd érdeklődőbbé teszi. Így is történt. A hetenkénti látogatások során láttam, ahogy javul Bence állapota. Hat hónapos volt, amikor először a szemembe nézett egy tünékeny pillanatra. Éreztem a vágyat benne, hogy fixálja a szemét és kapcsolatot teremtsen. Nem csak a pillantásával nyűgözött le, hanem az érdeklődésével is, ami azon nyomban megjelent. Miután elmentek tőlem, hosszan sírtam. Úgy éreztem, kezdő gyógyítóként feldolgozhatatlan kegyelemben részesültem. Megfogható, látható eredménye volt a munkánknak. Mai napig átmelegíti a szívem ez az emlék.

A mozgásfejlődése azonban csak nem akart beindulni. Lustán feküdt a hátán és teljesen jól érezte magát még akkor is, amikor más vele egykorú gyermek már javában járkált. A játékaival azonban boldogan játszott, és lassan kezdett nyiladozni benne a vágy a külvilág felfedezésére is. Egyre gyakrabban kereste tekintetével a számára izgalmas dolgokat. Az intuícióm sugallata szerint a szeme további fejlesztését éreztem fontosnak. Mivel Bence mindkét retinája egy magzati korban történő bakteriális fertőzés következtében elpusztult, és az agyidegei is súlyosan károsodtak, ezért szakmailag ez értelmetlennek tűnt. Ekkorra azonban már orvosi megerősítést is kaptunk Bence állapotának javulásáról, ezért bátrabban mertem kérni a szülők további bizalmát és türelmét. Elmagyaráztam, hogy a látás és a mozgásfejlődés, hogyan kapcsolódik. Úgy ítéltem meg, hogy a kisfiú térbeli tájékozódási képessége szépen alakul, és azt éreztem, valamire készül. Néhány nap múlva, egyik pillanatról a másikra, felült, majd hamarosan felállt. Pár héttel később teljes biztonsággal kezdett a térben közlekedni. Bence mozgása körkörös, forgó, gördülékeny volt. A „gömbölyű mozdulatok” segítették őt a világ felfedezésben. Semmi görcsösség, semmi szaggatottság. Ez a gyönyörű, gömbölyű kis ember megmutatott nekünk valamit a benne rejlő csodából. Másfél évesen az első szemüvegét levette és a kezembe adta: Nem kell! − jelentette ki határozottan.

Történetére visszaemlékezve hatalmas mosoly van bennem. Talán ő tette leginkább próbára a kreativitásomat. Nem volt egyszerű feladat például a masszírozás elfogadtatása az édesanyjától. A szülőkkel együttműködve igazi bűvész trükköket használtunk a testi érintés elfogadására. Bence rendkívül érzékeny kisgyermek volt, a gondolatokat is úgy érzékelte, mint más a simogatást. Az ő kezelése közben gondoltam először arra, hogy szinte bele van írva a gyermekbe a jövője és belerajzolva az út is, ami a jövője felé visz. Az én feladatom nem volt más, mint megtanulni olvasni ezeket a jeleket. Amikor azt gondoltam, hogy ennél átfogóban már képtelen vagyok gondolkodni róla, vagy ennél kisebb részre nem lehet szétszedni egy mozdulatot, akkor csalódnom kellett. Bence nekem is megtanította, hogyan lehet a tér és idő korlátait feladva a gyógyítás felfoghatatlan minőségével találkozni.

Bencével való munkám hasonlított a Farkasasszony című mesében olvasottakhoz:
"Él egy öregasszony egy világ szeme elől elrejtett helyen.(…) Egyetlen foglalatossága a csontok gyűjtögetése. Sokan úgy tudják, hogy különösen azokat gyűjtögeti és őrizgeti, amelyeket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a világ számára. (…) Hegyeken és kiszáradt folyómedrekben kúszik, mászik, átrostál mindent farkascsontok után kutatva, s amikor aztán összerakta az egész csontvázat, amikor az utolsó kis csont is a helyére kerül és ott áll előtte a gyönyörű fehér szobor, akkor leül a tűz mellé, s kigondolja, mit énekeljen. Amikor eldöntötte, a criatura fölé áll, fölé emeli karját és énekel. Akkor a farkas bordacsontjai és lábcsontjai lassan megtelnek hússal, s az állatot lassan bunda fedi be. La Loba énekel még egy kicsit, s a teremtmény még inkább megtelik élettel; bozontos, erős farka felfelé kunkorodik. La Loba tovább énekel, s a farkas lélegezni kezd. La Loba folytatja mélyről jövő énekét, amibe a sivatag beleremeg, s a farkas kinyitja szemét, felugrik és elfut a kanyonban. Futás közben, vagy a gyorsaság miatt, vagy azért, mert útközben megmártózott egy folyóban, vagy mert egy napsugár vagy holdsugár éppen az oldalát érte, a farkas egyszerre nevető asszonnyá változik és szabadon száguld tovább a horizont felé." (Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok. Beavatás a nőiség őserdejének titkába. Édesvíz Kiadó 2006.)

Részlet a 2011 áprilisában, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelenő Singer Magdolna − Szabolcs Judit Sorsfordító gyerekek című kötetéből.

A világtalan íjász - 1. rész