A cikk engem is nagyon felkavart, mint sokakat, akik hetek óta próbálják kielemezni a  kialakult helyzetet. Az első reakciómmal én is rögtön  beszálltam volna a -  „A gyermeket vissza a szülőknek!” –  követelők népes táborába. 

Most viszont azt gondolom, hogy a szülők őszinte gyermekszeretete és szülői vágya, ösztönei mögött, hatalmas naivitás, és éretlenség búvik meg. Leginkább az éretlenséget látom gondnak. Mért van az, hogy ezek a felnőttek még ennyire nem tudtak leválni a saját szüleikről? Miért kell a gyermekkori éretlenségeket, botlásokat még most is felemlegetni? Miért nem mer a két fiatal szülő felnőttként fellépni a jogaikért, a gyermekeik jogaiért?  Értem én, hogy most a gyámügy már közbeszól, és minden folyamatot kontrollál, lelassít, de hogyan juthatott el ez a folyamat idáig? Hogyan lettek a nagyszülőkből feljelentők és a legfőbb ellenségek? Itt elvarratlan szálak vannak, amibe a cikk nem enged betekintést. Ami az édesanya beszámolójából kiderül, hogy nagy lelkesedéssel, sok illúzióval, tervvel és befektetett munkával  kezdtek családi életük kialakításához.

A képek szerény, de nem lakhatatlan körülményekről, esztétikus, gyermekközpontú élettérről árulkodnak. A gyermekek filmjei számomra nagyon tanulságosak voltak. Mindkét gyermeken látszik, hogy olyan természetes közegben  töltötték addigi életüket, ami mentes volt a civilizáció fölösleges - főként a média által közvetített - szennyeitől. Két fantasztikusan egészségesen fejlődő, a környezet  ingereire  őszinte és egészséges válaszokat adó gyermekeket láttam. Hangsúlyozom az egészséges szót, mert manapság alig látni  ilyen  alapos és nyugodt szemlélődést, ismeretszerzést és megtapasztalást, amit ennél a két gyermeknél megfigyelhetünk. Egyenesen ledöbbentem azon az ábrázolási képességen, amit a kis 2 éves Kál produkált: A fejében eltervezte mit fog rajzolni, majd lépésről lépésre megvalósította. Minden egyes vonal helyét tudatosan megtervezte, a vonalak lapon való elhelyezését, a vonalak vezetésének irányát.  Sosem láttam még ilyen teljesítményt! (Általában 4 éves kor körül képesek a gyermekek ilyen szintű ábrázolásra.) Közben folyamatosan szociális kapcsolatban volt a szülőjével, akinek örömére a rajzot készítette. Ezek a képsorok nekem azt  árulták el, hogy abban az időszakban, amikor a videó-felvétel készült, a gyermekek  érzelmileg  szerető, elfogadó, önbizalmat adó családban cseperedtek. A gyermekek kiegyensúlyozottsága, fejlődési üteme és láthatóan egészséges fizikuma bizonyíték arra, hogy ebben az időszakban  sem fizikálisan, sem pszichésen nem nélkülöztek.

Azonban el kell gondolkodnom azon, hogy a civilizációtól eltávolodva, csupán 4 fős családi körben,  emberi kapcsolatoktól elzárva gyermek és felnőtt számára hosszú távon pszichésen egészséges, és fenntartható-e ez az állapot. Az édesanya is leírja, hogy voltak feszültségek, bántalmazások; a férje az őrület határára jutott, őt magát édesapja skizofrénnek titulálta. 

Nem tudom, mi a valós helyzet. Azt gondolom, hogy a felnőttekkel (szülők és nagyszülők) nagyon nagy baj van. Senki sem érett felnőtt módjára, és a gyermekek érdekét szem előtt tartva  cselekszik. Ez  valóban egy „Kaukázusi Kör". A gyermekek valószínűleg sérülni fognak. Meddig akarják ezt még folytatni?  Milyen hatóság, gyermekvédő szervezet képes ebben a családi háborúban igazat tenni?  Vajon lehet-e kívülről? Nem jobb volna a családi megbeszélés, belátás?