Kedves Magdi, csak későn tudtam elolvasni az üzeneted, ezért lehet, hogy már elutaztatok. Nem tudom, hogy Hévízen tudunk-e találkozni, de én szívesen beszélgetnék veled. Biztos tudod, hogy volt egy 17 hetes kisfiam, akit meg kellett szülnöm és meghalt. Ez körülbelül egy hónapja történt, és én próbálom a helyére tenni őt és a fájdalmamat az életünkben, és ez egy kicsit meghasonlott állapot. Sokszor eszembe jutnak pillanatok és érzések abból az éjszakából és az a furcsa, hogy ilyenkor tudok a legtöbb szeretettel és nyitottsággal fordulni mások felé. Tudod, az összes fájdalommal együtt hálás vagyok a kisfiamnak ezért az élményért. Mintha egy kicsit belelátnék egy nagy titokba. De a bűntudatommal és a lelkiismeretfurdalásommal nagyon nehéz megküzdenem. És nagyon félek is. Nem akarok most részletesebben írni, hátha mégis találkozunk. Addig is jó nyaralást! Szeretettel: Zsuzsi

Szia, hát itt vagyok, rászántam magam a beszélgetésre. Bizonytalan voltam, nem tudom, szükségem van-e rá valóban, hiszen már kezdek megbirkózni a történtekkel, meg aztán nyaraltok, én meg idetolakszom. Mégis, talán nem véletlen, hogy éppen ide jöttetek, ahol élek, talán mégis találkoznunk kellett.

Hol is kezdjem? Talán a szüléshez való viszonyommal. Lánykoromban különös, megmagyarázhatatlan félelmeim voltak a gyermekszüléssel kapcsolatban. Anyám könnyen szült, tőle nem hallhattam rémtörténeteket, mégis, ha a szülésre gondoltam, olyan képzeteim támadtak, mintha a Nyolcadik utas, a halál című film jeleneteit látnám. Ismered a filmet? Mintha a hasamon keresztül tépnének ki belőlem egy tőlem idegen és rémisztő lényt. Ezért úgy képzeltem, nem is lesznek gyermekeim. Ha mégis, akkor viszont három.

Férjem természetesen vágyott gyermekekre, így különösebben nem is védekeztünk. Amikor állapotos lettem, akkor még ezeknek a horrorisztikus képzelgéseknek a hatása alatt voltam, ezért nem is örültem a terhességemnek. Igaz, nem is rémüldöztem igazán, olyan ügyesen tagadtam a valóságot. Úgy tettem, mintha semmi nem történt volna, majd megjön ismét a menstruációm, minden rendben lesz megint, ez most csak egy átmeneti állapot, semmi gond.

Néhány hét után megváltozott az egész babavárás élménye. Felfogtam végre, hogy kisbabám lesz, de a félelem helyett átadtam magam a várakozás örömének. Szép időszak volt, felszabadult voltam, oldott, békés. A szüléssel sem volt semmi problémám, nem jöttek elő a félelmeim, és a nehézsége is csak átlagos volt. Férjem – Zoli –, velem volt, feltalálta magát, ügyesen és határozottan segített, és képviselte az érdekeimet, ha kellett.

Szülés után cseppet sem voltam fáradt, sőt, kifejezetten energikus. Amint kiszabadultam a szülőszobából, mentem zuhanyozni, és már készen álltam a kisbabám fogadására, a szoptatásra. A kórházi létezés azonban nagy nehézséget okozott számomra. Nehezen tudtam tolerálni a szobatársaim hajnaltól estig zsinatoló látogatóit, nem tudtam szoptatni, nem tudtam a kicsimmel meghitten lenni. Végül a gyermekorvos, aki felismerte, hogy mennyire nehéz számomra az alkalmazkodás, egy nővérszobába vitt, hogy ott szoptassam meg a babámat. Bár Borika besárgult, mégis igyekeztünk minél hamarabb hazakerülni ebből a számomra lehetetlen helyzetből. Otthon aztán kislányom azonnal rendbejött, a sárgaság eltűnt, jól szopott, aludt, boldogok voltunk mindannyian.

Úgy terveztük, hogy mielőtt Borika három éves lesz, megérkezhet a kistestvér is. Jött is az újabb jelentkező, azonban néhány hét után elvetéltem. Késő este volt, az orvosomat nem értük el, ezért Zoli Budapestre vitt fel. Itt megállapították a vetélés tényét, és küretet javasoltak. Az én orvosom nem szokta ezt javasolni, tudtam róla, hogy a saját felesége esetében is így döntött, azt állítja, hogy hagyni kell a folyamatot természetes módon lezajlani. Bizonytalan voltam a két ellentmondásos javaslat feszítésében. Ültem a folyosón tanácstalanul, az idő ment, végül nem mertem vállalni a kockázatot, és beleegyeztem a műtétbe. A beavatkozás után bent maradtam a kórházban ameddig kellett, ezúttal már alázatosabban viseltettem a kórházi szabályok és betegtársaim iránt.

Szomorú voltam, és csalódott, de úgy gondoltam, erősnek kell lennem, nincs helye a gyásznak, ezt várják el tőlem. Anyósom és apósom meghatározóan jelen vannak kis családunk életében, és mivel ők olyan emberek, akik soha nem adnak teret az érzelmek megnyilvánulásának, igyekeztem megfelelni ennek az elvárásnak. Még magammal is elhitettem, hogy nincs helye a szomorúságnak.

Fél évet várni kellett, mielőtt az újabb terhességre vállalkozom. Bajban voltam, mert vissza kellett mennem dolgozni, és nem így terveztük. Borikát bölcsibe kellett adnunk, letelt a Gyes. Fejlesztőpedagógusként dolgoztam egy integrált iskolában, ahol a délutáni foglalkozáson tanítottam az értelmi fogyatékos gyermekeket. Hat óra után értem haza, ami nagy megterhelést rótt a családra. Zoli a szüleivel közös magánvállalkozásban dolgozik már középiskolás kora óta, riasztóberendezéseket, kaputelefonokat szerelnek fel lakásokba. Egy ilyen magánvállakozásban véget nem érőek a feladatok, és nem tehetik le a munkát öt órakor, mint egy hivatalban, viszont a kislányunkat időben el kellett hozni a bölcsiből, és ez Zolira hárult.

Amikor letelt a hat hónap, ismét teherbe estem. Kezdetben kisebb vérezgetések riogattak, de az orvosom megnyugtatott, eleinte ez előfordulhat. Gondoltam, megbeszélem én ezt a babámmal, megoldjuk ezt a nehézséget. Sikerült is, és valahogy úgy éltem meg, hogy mi, ketten együtt, összefogva, úrrá lettünk a fenyegető veszélyen. És mintha ez a közös erőfeszítés, ez a titkos varázslás még közelebb hozott volna bennünket egymáshoz. Otthon maradtam egy darabig, de amikor elmúltak az aggasztó tünetek, visszamentem dolgozni. A baba szépen fejlődött, semmi gond nem volt, és én azt gondoltam, ha ilyen jól vagyunk mindketten, miért ne dolgozhatnék még pár hónapot, hiszen akkor a Gyed is magasabb összegű lesz, ami nem volt mindegy a családi költségvetésben. Tanultam is közben, a Testnevelési és Egészségügyi Egyetem mentálhigiénés szakát végeztem.

A munkám nem volt jó. Korábban szerettem ezt az iskolát, az az igazság, hogy egy nagyon rossz légkörű iskolából kerültem ide, és az után ez üdítően hatott. Kislányom születése előtt itt dolgoztam, akkor elégedett voltam. Most azonban már sokkal kritikusabban láttam mindent.

A tanári kar egymással sem jött ki, sok volt az intrika, de igazán nem ez bántott, hanem ahogyan a gyerekekkel viselkedtek, és ahogyan beszéltek róluk. Elszomorított, hogy nem tudok tenni ellene semmit, nincs lehetőségem változtatni a helyzeten. További nehézség volt, hogy a várható szülés miatt nem kaptam saját osztályt sem. Állandóan be kellett ugranom más helyett, csak helyettesítettem, ami nagyon hálátlan feladat. Nem találtam meg az örömömet és a sikerélményt a munkámban.

Alig vártam, hogy megszülessen a baba, és szabaduljak ebből a helyzetből. A családnak is nagyon hiányzott az otthonlétem, nem tudtam a férjemet sem támogatni a munkájában, sőt, még kislányunk esti felügyelete is őt terhelte. Utólag ezt is a magam által írt bűnlajstromomra került, úgy érzem, mintha eszközként használtam volna születendő gyermekemet arra, hogy nehéz élethelyzetemet megoldja.

Félidős voltam már, amikor a korábbinál erősebb vérzések kezdődtek. Zolival bementünk a kórházba, engem ott is fogtak. Orvosom szerint a baba jól volt, a méh rendben, nem lesz semmi gond, de azért maradjak még bent két három napot. Én azonban úgy döntöttem, pihenni otthon is tudok, és saját felelősségemre hazamentem. Igyekeztem is feküdni, azonban ez nem volt olyan egyszerű. Körülöttem mindenki pörgött, különösen férjem és a szülei, akik a vállalkozás terheit vitték, de emellett szüleim is nálunk voltak, és segítettek a ház rendbetételében. Hibásnak érzem magam, mert odahívtam a szüleimet, hogy segítsenek, azt akartam, hogy rendben legyen minden, és utána én már valóban csak a babára tudjak figyelni a családomon kívül. Ugyanis éppen ekkortól volt lehetőségem otthon maradni, és alig vártam, hogy minden egyenesbe kerüljön körülöttem, és teljes részvétellel átélhessem a gyermekvárás örömét.

Szüleim mindent megcsináltak, ablakokat mostak, súroltak, takarítottak, majd az egész napos munka után anyám még nekiállt főzni, mondván, hogy egy rendes feleség három fogásos vacsorával várja haza a férjét. Nem tudtam elnézni, hogy én csak pihenek, ők meg ennyit dolgoznak, kértem, most már fejezzék be, köszönöm, ez bőven elég segítség nekem, már hazamehetnek. Anyukám meg csak tovább nyüzsgött, ami engem is arra késztetett, hogy kivegyem a részemet a feladatokból.

Kértem, hozza el a bölcsiből Borikát, de anyukám tétova volt a mi városunkban, és nem vállalta, így nekem kellett mennem. Jó messze van a bölcsőde, sokat kellett gyalogolnom, emellett még be is vásároltunk, és bár tudván tudtam, hogy nem cipekedhetek, nem tudtam ellenállni kislányom kérésének, és még dinnyét is vásároltunk.

Végül valóban minden készen lett, és én fellélegezhettem. Éjszaka azonban éreztem, hogy valami meleg önti el a combjaimat. Ömleni kezdett belőlem a vér. Siettünk a kórházba, ahol azonnal infúziót kötöttek be. Reggelre a vérzés csökkent. A vizsgálatok szerint a baba egészséges, leválásnak semmi jele, a magzatvíz is rendben. Senki nem tudta megmondani, mi történt valójában. Én nyugodt voltam, azt gondoltam, ha a baba körül nincs baj, akkor minden rendben lesz.

Két nap telt így el, folyamatosan imádkoztam és beszéltem a babámhoz és meg voltam róla győződve, hogy nem lesz semmi baj. Cseppet sem aggódtam a vérzések miatt. A vizsgálatok továbbra is azt mutatták, hogy a baba jól van, és semmi nem indokolja a vérzést. Minthogy azonban a vérzés nem állt el, a második nap estéjén az ügyeletes orvos azt mondta, bekötik az oxitocint, hiszen ez már vetélés, ez már egy visszafordíthatatlan folyamat. Azt mondta, ha nem indítják be a szülést, akkor elvérzek, ezért bevittek a szülőszobába. Én tiltakoztam, hogyan is engedhetném meg, hiszen jól van a babám, itt rugdos a hasamban, a vizsgálatok is ezt támasztják alá, hogyan is képzeli, hogy beleegyezem abba, hogy durván arra kényszerítsük őt, hogy megszülessen a biztos halálba? Az orvos mérges volt rám, gorombán rendreutasított, mondván, hogy felesleges ez a hiszti, hiszen láthatom a szememmel, hogy nincs remény, a vetélés elkezdődött amúgy is, nincs más lehetőségem, mint megszülni a magzatot. Kértem, hogy hívják fel az orvosomat, hiszen ő mást mondott, azt mondta, a kisbaba jól érzi magát, szó sem volt semmiféle szülésmegindításról.

Sajnos az orvosomat nem érték el. Ekkor elhatároztam, hogy megint összefogok a babámmal, és teszünk egy végső próbát. Azt gondoltam, ha meg akar születni épen, egészségesen, kilenc hónaposan, akkor segít nekem, és eláll a vérzés fél órán belül. Ha nem, akkor talán nem akart megszületni, és akkor elfogadom. Még mindig azt hittem, hogy ha nagyon akarom, el tudom állítani a vérzést. Aztán jött egy pillanat, amikor éreztem, hogy már nem rajtam múlik, és könnyebb lesz neki, ha elengedem őt. Amikor bekötötték az oxitocint még mozgott a hasamban. Végig imádkoztam, altató dalokat énekeltem neki, és képzeletben fogtam a kezét.

A fájások erősödtek, és én tudtam, hogy a kisbabám még él, de nem fogja túlélni a születését, és élettelenül fog kibújni.

Fájdalmaim közepette is szakadatlan a kisbabámra gondoltam, és folyamatosan dúdoltam neki az altatódalokat. Mellettem a paraván mögött egy fiatal és rémült lányka szült, sokat sírt, sikoltozott, nagyon együtt éreztem vele. A másik oldalamra a takarítónő feküdt le pihenni, mielőtt elaludt, biztatott, hogy csak szóljak neki, ha szükségem van segítségre.

Hosszú órák után éreztem, hogy már tolófájások jönnek, és hamarosan megszületett a kisfiam. A szülésznő ott volt, segített, és igen emberséges volt hozzám, átérezte a fájdalmamat. Nyomban felültem, amint kinyomtam a babát, hogy láthassam. A szülésznő felismerte a kívánságomat, és segített, megemelte a kis testet, hogy jobban láthassam őt. Teljesen ép és egészséges magzat volt, csak a burok volt megrepedve.

Különös, hogy a várakozás hónapjai alatt nem találtam olyan fiú nevet, ami igazán tetszett volna, de abban a pillanatban, amikor megszületett már tudtam a nevét is: Mátyásnak hívták.

Két nap múlva kérdeztem a nővért, hogy hol van a babám, el szeretnénk temettetni.
– Ugyan már, ne érzelgősködjön, ez nem gyerek, csak egy korai vetélés, csak nem fog itt temetésesdit játszani! – szólt rám a nővér.
– De hát csak nem fogják kidobni őt? –, kérdeztem döbbenten.
– Nem, elégetik, miután megtörténtek a kórbonctani vizsgálatok –, felelte a nővér.

Férjem bejött meglátogatni, és összekapaszkodni a közös fájdalomban. Ő is azt kérdezte, el lehet-e temetni a kisbabánkat. Örültem, hogy ő is hasonlóan gondolkodik, mint én, és hogy akkor talán mégsem olyan elvetemült igény ez egy szülő részéről. De nem erőltettük mégsem, elfogadtuk végül az orvosok és nővérek határozott ellenvetését.

Otthon sokat sírtam. Hatalmas ürességet éreztem magamban, kifosztott voltam testileg, lelkileg egyaránt. Szerettem volna beszélgetni anyósommal, ő azonban elutasított: Erről nem szeretnék beszélni, mondta határozottan. Úgy éreztem, én rontottam el valamit, nem figyeltem eléggé a babámra, lefoglalt a munka, a családi feladatok szervezése, a tanulmányaim, a vizsgák, a ház rendbetétele. Túl sok mindent akartam, és mindent egyszerre. Túlságosan jól akartam csinálni, bizonyítani az anyósoméknak, önmagamnak, a világnak. Talán észre kellett volna vennem, hogy a babának ez nem jó, lelassulni, és csak vele lenni, amennyire csak tudok.

De tudod, azt láttam, mindenki annyira pörög körülöttem! Elsősorban anyósomra és apósomra gondolok a vállalkozásukkal, egy olyan mentalitásban, ahol a férjemet, a fiukat még mindig gyermeknek tartják, alkalmatlannak felelős döntésekre, és ahol engem sem becsültek, mert apósom szerint a közalkalmazottak csak eltartottak, és szemükben csak a pénz a siker fokmérője. Nehéz volt egy ilyen erős sodrás közepében kis vízcseppként ellenállni az áramlásnak és megőriznem a saját női, anyai, kismamai identitásomat, a saját belső békémet.

Olyan büszke voltam, és olyan boldog, hogy először sikerült megtartanom a babámat, saját sikernek könyveltem el, hogy össze tudtam fogni a kisbabámmal, és megkapaszkodtunk a tépázó szélben, és túléltük. Biztos voltam benne, hogy sikerül, erősnek éreztem magam, és hittem a női erőmben, ami tudtam, hogy hatalmas, és hittem, hogy velem van, és velem lesz mindig, amikor kell.

Mindenki azt mondja, nem akkora tragédia ez, mint amekkorának én érzem, másokkal is előfordul. Tudom én, ha csak a történéseket nézzük, és ha csak az eszemet használom, de az érzelmeim mást mondanak, és ők az erősebbek, legyűrnek engem. A barátok meg azt mondják, majd lesz másik. De én tudom, hogy ő még egyszer már nem fog megszületni hozzám, és azt is tudom, hogy én rontottam el valahol, bennem van a hiba. Mélységes az űr, ami bennem keletkezett, és nem sok értelme van bárminek is a kislányomon és a férjemen kívül. Teljesen elképzelhetetlennek látom, hogy folytassam az eddigi életem, hogy befejezzem a tanulmányaimat, és nem hiszem, hogy bármit is képes lennék nyújtani a gyerekeknek az iskolában, ahol tanítanék. Itt áll előttem a következő év, teljesen üresen és kilátástalanul. Kisbabámmal mintha a jövőmet veszítettem volna el. Mit gondolsz, hogyan készüljek egy következő babára? Nagyon félek, hogy akkor is el fogom rontani. Próbálom tartani magam, de hiába, kétségbe vagyok esve.

Ugyanakkor bennem van egy nagy hála, és öröm is azért az ajándékért, amit ez a csöpp kisfiúcska adott nekem. Eljött hozzám egy röpke pillanatra, mintha csak az ajándékot akarta volna elhozni nekem, majd tovalibbent átutazó lelke, mint egy könnyű pillangó. Ott a kórházban, amikor nehéz vajúdásom közben mellettem világra jött egy új élet, az ő sírása lopta lelkembe azt a felismerést, hogy az életet és a halált csak egy vékonyka, gyenge szál választja el, és mintha egy pillanatra megismerhettem volna a mindenség titkát. Nehéz ezt szavakban kifejezni, érzések voltak ezek, megfoghatatlanok, gyönyörűségesek. Miközben mellettem felsírt az Élet, az én magzatom örökre elcsendesedett. Az Élet hangjai mellett világra segítettem őt, de nem az életnek, hanem a Halálnak adva őt, és ez a kettő, így, egymás mellett térben és időben, képes volt megmutatni nekem valami csodát.

Kisfiam tanítása velem maradt, segít elválasztani a lényegest a lényegtelentől. Másképpen fordulok a párom felé, jobban érzem, hogyan tudom őt segíteni. Nem bántom már, amiért férfiként és apaként is még mindig gyermeki módon próbál megfelelni szülei elvárásainak, hanem szeretetemmel és támogatásommal segítem őt, és türelmesen várom, hogy megérjen ő, és a helyzet a változtatásra.

Látod, ennyi minden van ebben a hétköznapi történetben. Önvád, bűntudat, félelem, üresség, kilátástalanság, reményvesztettség, hit, bizalom, öröm, hála, tanítás, felismerések, változás, ez mind, mind, és még annyi minden, amiket nem is tudok szavakba önteni. Egy olyan történetben, ami – ahogyan a barátaim mondják –, nap, mint nap megtörténik sok-sok asszonnyal, szerte a világon.

Részlet Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák. Születés és gyász című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest 2006