Laboratórimtól az oratóriumig II. rész

lI. rész
A döntés előtt rengeteget töprengtem, olvastam és kutattam, hogy van-e kiút ebből a csapda helyzetből. Felvettem a kapcsolatot külföldi kollégákkal is és az egyik külföldi kutató leírta azokat az eseteket, amikor az áldott állapotú anya -saját felelősségére - nem volt hajlandó abbahagyni a gyógyszeres kezelést és egészséges magzata született és az anya is életben maradt. Egy ilyen döntés azonban nem egyszerűen orvosi, hanem etikai és közös döntés. Sokat beszélgettem Vikivel, aki úgy döntött, hogy munkatársként és kutatóként velem kíván dolgozni.
Fantasztikus tiszta gondolkodású, rendkívül precíz, néha a makacsságig kitartó és szeretetre méltó rendkívüli embernek ismertem meg, akiben a legmesszebbmenőkig megbíztam. Nem volt kérdés, hogy miképpen dönt Ő és hatására a családja.  Vállalta a rizikót. A gyermek megfogant, szépen fejlődött és a kislány, nevezzük Annának megszületett egészségesen! Sőt Viki állapota is jó volt. Három év múlva visszajött dolgozni és Isten - „szárnyakat” adott neki. A gyermeknevelés, a napi rutin munka mellett a tudományos munkában is egyre szebben haladt előre. A legnagyobb elismerés mellett védte meg egyetemi doktori disszertációját (Ph.D.) a pajzsmirigy autoimmun betegségeinek témaköréből, amelyet az elnök akadémiai fokozatra kívánt felterjeszteni, jelezvén a munka színvonalát.
Az általam kiépített nemzetközi kapcsolatok révén több elismert nemzetközi intézetben fogadták és munkáját rendkívül nagyra becsülték. Megnyíltak előtt a világ legjobban felszerelt laboratóriumai és nevére még ez évben a Párizsban rendezett IV. Pajzsmirigy Világkongresszuson is elismeréssel hivatkoztak. Korábbi munkahelyemre azonban „beszökött a privatizáció” jeges szele. Ahogyan ez lenni szokott a kegyetlenek és irigyek előbb a beosztottat támadják, pedig a golyókat a „főnöknek” szánják. Ezt megéreztük és megbeszéltük. Mielőtt elhagytam volna az intézetet és szülővárosomat biztonságban kívántam tudni Viki sorsát, amely szerencsére jól alakult, ezért sajnos a kezét egy rövid időre elengedtem. Később a róla szóló hírek nem voltak jók. Arról beszéltek a kollégák, hogy ismét valami baj van és talán betegsége kiújult.

Megdöbbenésemre 2006 augusztusában - egy rövid telefonbeszélgetés után - kaptam egy hosszú levelet (e-mail), amelyet illene teljes terjedelmében idézni. Ezt azonban két ok miatt nem tehetem. Egyrészt talán túl hosszúnak ítélnék meg, másrészt, s ez a fontosabb olyan egyének nevei kerülnének nyilvánosságra, amelyek etikai és esetleg jogi keretekbe is ütköznének. Ettől a részlettől eltekintve lényegében változatlanul másolom át az utolsó levelét.

„ Feladó:
Küldve: 2006. augusztus 29. 19:14
Címzett: drbalazs@irgalmas.hu
Tárgy: 1."megvan újra ködökzsinór" 2.credo-kérés

Drága Professzor Úr!
Nagyon nagy örömet jelentett, hogy tegnap végre fel tudtam hívni magát. Kicsit úgy készültem rá, mint a Karácsonyra. Tudom, hogy tudja ilyen mértékű szenvedésekről milyen nehéz beszámolni nemcsak egy orvosnak, hanem annak az embernek, akinek különös- "egyszemélyes" helye van bennem, az én személyes sorsomban, életemben. Az, hogy ennyi ideig nem jelentkeztem, oka fájdalmas, szenvedésekkel teli időszak volt. Az eddigi legnehezebb.  Ha elkezdek majd lassan felkelni és egészségügyi gondom lesz, amit úgy gondolom Önön kívül más nem tud megoldani, ha nem bánja, jelentkezem. Milyen kár, hogy már nem lakik itt. Nagyon fáj a személyes beszélgetéseink hiánya. A legnehezebb két hónapban egyedül voltam. Anna jórészt koncertezett, tanulmányi versenyre járt, majd táborokba ment (most először). Akkor már itthon voltam és világos volt a feladat, vagy nem adom fel teljesen az eddigi hivatásomat-hadd hívjam így-mert én annak tekintettem, vagy kockáztassam most már nemcsak az egészségemet, hanem a létezésemet. Ezt épeszű ember-főleg, ha van társa és gyereke, az orvosok is mondják, csak egyféleképpen dönthet: leteszi a pipettáit és bemegy rosszabb esetben beviszik a kórházba. Visszatérve arra két hónapra, teljesen megpróbáltam szellemileg újraépíteni magamat. Szóval a két hónap alatt, amennyire lehetett, rendbe kellett tennem a szellememet és a lelkemet. Jórészt egyedül voltam és próbáltam arra gondolni, hogy muszáj talpra állnom. Fohászkodtam a Jó Istenhez, hogy a fájdalmaim ne legyenek ilyen rettenetesek. Majd beadtuk a leszázalékolást, azonnal megkaptam. Rá van írva, hogy az eredeti szakmámban, továbbá más stresszel járó munkát nem végezhetek, két évig pedig semmilyet. Még egy kérés Ön felé: nekem könnyebb lenne, ha egy darabig mi sem leveleznénk semmiféle szakmáról. És persze halál közeliségben az emberen tényleg átfutnak bizonyos döntő fordulatok: a   kisgyerekkor, a tehetséggondozó iskola, a kamaszkor fiúi-hóbórtjai (de jó, hogy voltak..),- egy fiú, akinek a legtöbbet köszönthetek mondta a műtét előtt semmi vész vagy pánik, Te kopaszon is ugyanolyan szép leszel! Majd elaltattak. Következő kép: Addig soha nem látott világosság: tanakodtam, ez a vajon a túlvilág vagy túléltem, mire meghallottam egy beteg jajveszékelését. Akkor már  rájöttem, hogy élek és nagyon eufórikus állapotba kerültem és azóta más szemmel látok sok mindent. Majd visszaaludtam és este ébredtem fel gyorsan kitámasztottam a biológia könyvet  egy nővérkével az ágyamra, hogy otthon érezzem magam.  A műtét után a kegyetlen  mondat - NEM LEHET ORVOS - intézzék el az átjelentkezést!!!! - Utána az egyetem alatt jött a kegyetlen felismerés: ÉN SOSEM FOGOK MEGGYÓGYULNI.  Majd megadta az Isten, hogy bemutattak ÖN-nek.  Ön először és később is elviselte hóbortjaimat, és a végsőkig tiszteletben tartotta kezdő sete-suta gondolataimat, szárnypróbálgatásaimat. Végül, így utólag bevallhatom, amikor már nemcsak minden tízedik szavát értettem és megszülettek az első közös eredményeink, igen hosszú péntek délutáni baráti beszélgetésekbe keveredtünk, Shopenhauer, impresszionisták, irodalom, vallás stb. Legalább így utólag bevallhatom, ezek az  alkalmak számomra  intellektuálisan mélyek és ugyanakkor  rejtelmesen-veszélyesek voltak, figyelnem kellett a határokra. Na, túl vagyok rajta, leírtam, bocsássa ezt meg ezt is nekem.
Majd később Maga által adatott meg nekünk Anna !!!!!!!! Anna éppen most lett országos 5 helyezett angolból, egy nappal az indulás előtt tudtuk meg, fantasztikusan jól gondolkodik. Annával véletlenül láttuk magát az idei anyák napi idei  műsorban a TV-ben !!! Felkiáltott: ugye ha ő nem lenne, én sem lennék? Igen, mondtuk ő az. Meg aztán következett a professzor Úr a kanosszája, majd  elengedett Angliába-és onnan tényleg egy másik ember érkezett vissza kicsit nagyobb (ál?)szárnyakkal. Az bánt, hogy akkor nem voltam kicsit  türelmesebb, de hát az ifjúkori hév azt látatta velem, hogy  D.A. főorvos tönkretett minket; remélem meg tud még nekem bocsátani És hát köszönöm, hogy amikor  tudott, nagyon jól tudom, hogy erején felül támogatott mind szakmailag mind orvosként.  És végül a Teológia: azt hiszem tegnap minden lényegest elmondtam. Amikor letisztultak a gondolataim és kitotyogtam   a kertbe, leültem a diófa alá és  végiggondoltam, ha már; így jártam, mit is tehetnék, hiszem a szellemem friss, igaz fizikai terhelhetőségem alig több mint egy teknősbékáé. Késő kamasz koromban vagy orvos, vagy irodalmár, vagy teológus akartam lenni. Bizonyosságot természetesen a teológiában nyertem. Igen, valóban így gondolom, hiszem a hitem és lelki erőm megvan erre. Kár, hogy nem jutott hamarabb eszembe, hiszen a hitem megadott, építgetem, építgettem. 13 szenátusbeli tag úgy döntött, hogy befogadnak. Én úgy élem meg, hogy hazamegyek, hiszen életem hosszú korszakait töltöttem a Kollégium falai között.  A Rektor Úrnak most nem merem átadni az üdvözletét-nehogy azt higgye, hogy erényt akarok belőle kovácsolni. Pedig igen nagyon jó lenne, mert nemigen tudják, ki voltam a régi életemben.  Szeptember 6-án 10 órakor lesz a meghallgatásom, ahol elég sok mindenről kell döntenem…..
Ne féljen drága Professzor úr, nem fogok mindennap ilyen végtelenül hosszú levelet írni! Ez az email végre itthon van. Lenne még egy nagy kérésem: a „credoja”, amit volt olyan Önzetlen, hogy elküldött nekem, egy sérült lemezre került és nem tudom behívni. Megtenné, hogy elküldi? Sokat segítene nekem a meghallgatásom előtti elmélyülésben, imádkozásban.
NAGYON KÖSZÖNÖM.
Várom válaszát. Szeretettel öleli: Viki-aki mindig a tanítványa marad.”

Válaszoltam nyomban és elküldtem, amit kért, de viszontválaszt már nem kaphattam, mert a „kollégium oratóriumában az évnyitó istentisztelet közben tért haza Teremtő Urához…”- ahogyan azt az Őt temető pap mondta. „Hiszem, hogy Viki azon ritka emberek egyike volt, - vallotta meg nekem férje -, akinek élete az olyan „úton levés” volt, amelyet végigjárva célba érkezett, azaz valóban ”haza”. Igazi tanító volt. Nagyszerű ember, kiváló kutató, igaz barát is volt, aki bájos személyiségével - néhány gyarló irigyén kívül - örökre belopta magát a vele kapcsolatba kerülők szívébe.” Illettek hozzá Albert Einstein iróniával fűszerezett szavai „Jelzést akarok adni arról, hogy bár az emberiség laboratóriumokból él és nem oratóriumokból, vissza kell kapnia oratóriumait, ha nem akarja, hogy belepusztuljon laboratóriumaiba.” Ezek a gondolatok ma aktuálisabbak, mint valaha!
Hogy milyen lesz elköltözésének pillanata, azt előre nem tudhatta, de az üdvösségről vallott reménységét előre meg tudta vallani, s itt hagyta Üzenet című versében, ami férjének, lányának, családtagjainak és minden tisztelőjének szól:

„Miért sirattok?
Hisz Isten arca volt,
Mely simogatón,
Hívón rám hajolt.

És én mentem…
S most fényözönben élek
És nem vagyok más,
Csupán tisztult lélek.

Sziromhullás volt…
Árnyékom lehullt…
A szemetek hát könnybe
Miért borult?

Ha emlegettek: köztetek leszek,
Ha imádkoztok: veletek vagyok,
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok,
Emlékem így áldás lesz rajtatok!”
Ámen!