Egy nárcisztikussal szakítani olyan, mintha drogelvonóra mennénk - miért térnek vissza sokan az elnyomó partnerhez?

A nárcisztikus lenne a 3D színes film, a többiek pedig a fekete-fehér fotó?

Miért olyan nehéz a traumakötésből kilépni, és miért van az, hogy a felgyógyulás ideje alatt - és még sokáig utána is - a világ egy fekete-fehér, színevesztett, unalmas fotóvá változik? Hova tűnnek el a dimenziók? A nárcisztikus partner távozása után miért nem a felszabadult öröm az első meghatározó érzés?

Egy súlyosan narcisztikus személyiségű emberrel való kapcsolat megmérgezi az áldozat önértékelését, aláássa az önmagában való hitét, bizalmát. Azért is nagyon nehéz ezt felismerni és kilépni belőle, mert az elnyomó fél egy különleges technikával érzelmileg fogva tartja a partnerét, nagystílű életerőt, izgalmat, kihívást visz a kapcsolatba, majd mindezt visszavonva leértékeli, megalázza a társát. Ennek az érzelmi hullámvasútnak biológiai-hormonális következményei alakulnak ki, melyek végül komoly érzelmi függést okoznak.

A nárcisztikus személy harcmodora egy hatékony, váltakozó dinamikát diktál. Felváltva alkalmazza a „mézes hetek” technikát, pozitív érzéseket nyújt, visszatükrözi áldozatának bizakodó érzéseit, elhalmozza szeretettel és figyelemmel, erős szexuális vágyat közvetít felé, majd egy következő fázisban áttér a magát már átengedő partnerének a leértékelésére, összezavarására, esetleg szóbeli és fizikai bántalmazására is.

Jól bevált módszer a részéről a dühös és rémisztő, büntető jellegű hallgatás, a csendkúra, és a manipulatív viselkedés, a bonyolult játszmák sorozata. Ez a váltakozó érzelmi hullámzás egy idő után teljesen összezavarja a partnert, lényegében az ellentmondó viselkedés túltelíti az agya érzelmi feldolgozó központját, és a traumakötés kialakul.

Ebben a stádiumban az összezavart fél abban a tévhitben él, hogy minden problémáért ő a hibás. A helyzet nagyfokú készenlétet és odafigyelést igényel tőle, szinte tojáshéjon táncolva igyekszik a „zsarnok kedves” állapotát kipuhatolni, a viharokat időben észrevenni, és a viselkedésével megelőzni azok kitörését.

A függés kialakulása biológiai szinten folyik. Miközben az elszenvedő fél próbál kiigazodni a káoszban – mert hiszi, hogy van értelme az őt körülvevő világnak -, minden kapálózásával a saját börtönét építi, saját rácsait húzza fel, saját magát gabalyítja hálóba. A fogvatartója ettől a pillanattól kezdve már a saját idegrendszere és hormonháztartása, mely zsarnokához láncolja.

A függés biológiai háttere

A „mézes hetek” időszakában örömérzést keltő hormonok - dopamin, endorfin, oxitocin  -szabadulnak fel, melyek egyfajta „rózsaszín-köd” állapotot idéznek elő az agyban. Erre az állapotra a függő partner mindig vágyakozni fog, az emlékek úgy működnek sebesen forgó agyában, mint egy erős drog.

Az elvonási szakaszban ellenkező irányú folyamat indul meg. Az érzékeny és már sebzett lelkű áldozat vérébe belövell a negatív hatású stresszhormon áradat, az adrenalin és a kortizol. Ebben a félelmetes, hormontelített állapotban azt éli meg, hogy az idegrendszere cserben hagyja, elárulja, és végtelen vággyal epekedik a békés, szeretetteljes állapot iránt, amikor belső mérlege még szélsőségesen pozitív értéket mutatott.

Ez a függés biológiai háttere. A nárcisztikus személyiségvonású emberrel való szakítás után ez a megbomlott biológiai egyensúly nem áll vissza rögtön. A felgyógyulás komoly tudati döntést kíván, amivel felül kell írni a hormonok szabta, ösztönös viselkedést, mely pozitív hormonokért kiált. Ez az időszak nagyon kemény próbatételt jelent, és sok estben visszafordulással jár. A visszafordulás visszalépés is: a nárcisztikus személy jó eséllyel még rövidebb hullámokat épít majd arra a vasútra, amire újra felülteti áldozatát. A kontrolláló fél vélt és vágyott kedvessége az áldozat drogja, aki minél több bántást kap, annál jobban vágyik a békés, szerető kapcsolatra, és minden saját igényét háttérbe szorítja érte.

A szakítás lelkileg olyan, mint egy drogelvonó kúra 

Sokan testi szinten még akkor is kapcsolatban maradnak az egoista partnerükkel, amikor fizikailag már nincsenek is velük, össze vannak huzalozva. Ebből a kötelékből nem lehet belső munka nélkül szabadulni, a traumakötést vissza kell programozni, amihez érdemes külső szakember segítségét igénybe venni.

A szabadulás után az első érzés a nagyfokú hiányérzet. Az állandó feszültség, gyomorgörcs ugyan elmúlik, de a deficitérzés makacsul megjelenik. Hiányzik a megszokott szerep, az a némi nyereséget is előidéző helyzet, hogy nem kellett döntéseket hozni, hogy csak azt kellett csinálni, amit a másik mond. Hiányzik az intenzív érzelem, a nagyságrend, a kockázat, a gyermeki státusz…

"Még egy ilyen embert nem fogsz találni, mint én"

...mondogatta sokszor a most izgalmasnak tűnő autoriter fél. És tényleg nem található „ilyen” a hétköznapi, átlagos emberek között. A felhozatal ehhez képest szinte unalmasnak tűnhet. A reggelig tartó beszélgetések, a határozottság, a művészetek iránti érzékenység, a sportteljesítmények, versek, szexuális aktivitás, világmegváltás… Hol van még egy olyan férfi, aki ennyire kreatív, szinte önmaga Istene, a fölény lovagja? Aki olyan érzéseket tud kihozni egy kereső lélekből, amit még sohasem élt meg?

Ehhez a ringlispilhez képest a mindennapi élet és a mindennapi emberek unalmasak. A nárcisztikus személy által teremtett realitás még sokáig fogva tartja az elszenvedőt. Egy hosszabb belső folyamat lehet az, amely segít leszámolni a függéssel, melynek során döntésekkel lehet szembeszállni az idegrendszer diktálta félreértelmezéssel, disszonanciával.

Nárcisztikus után - szabadon?

Igen, de a színek és dimenziók visszatérése nem történik meg magától. Ha kifakultnak látszik a világ, és minden új kapcsolat laposnak tűnik – akkor nem biztos, hogy a világgal és a benne lévő emberekkel van a probléma: csak még nem állt vissza a benső egyensúly.

Indexkép: Depositphotos.com