Nem mondom, hogy nem élveztem a kisgyerekes éveket, de teljesen háttérbe szorítottam ezzel saját magamat - szeretnék újra hasznos tagja lenni a társadalomnak

Kriszti története.

Két gyerekem van, egy fiú és egy lány. Mindkettő pont akkor érkezett, amikor terveztük, és pont így szerettem volna, hogy egy fiú, egy lány. Kilenc évig még csak dolgoznom se kellett. Kihasználtam, hogy három évig otthon lehetek, és időközben terhes lettem a kislányunkkal is. Szeptembertől már ő is iskolás lesz. 

Hogy mit fogok csinálni, amíg ő iskolában van? Fogalmam sincs! Tudom, hogy mindenki irigykedik rám, amiért ennyi időt otthon tölthettem, amiért megengedhettük magunknak, hogy csak a férjem dolgozik, de őszintén, ha visszatekerhetném az idő kerekét, ma már másképp csinálnám. 

Az első időszakot nagyon élveztem, de évek óta egyre nagyobb űr van a lelkemben. Tulajdonképpen én szerettem a munkámat. Sikeres is voltam benne. A családomért, a gyerekeimért viszont feláldoztam mindent. Bölcsibe nem jártak, oviban is sokszor csak délig voltak, minden időmet annak szenteltem, hogy velük foglalkozzak, játsszak, levegőzzünk, kiránduljunk, stb. 

Nem mondom, hogy nem élveztem, de teljesen a háttérbe szorítottam ezzel saját magamat, a saját igényeimet, a saját életemet. Szeretnék újra hasznos tagja lenni a társadalomnak, alkotni, letenni valami maradandót az asztalra. 

Nem utolsósorban pedig borzasztóan hiányzik a társaság. De nem a játszótéri anyukák társasága, akikkel csak a gyerek fejlődéséről lehet beszélni. 
 

Félek visszamenni a dolgozó emberek közé, de tudom, hogy boldogabb leszek tőle

Szeretném hasznosnak érezni magam és irigylem azokat, akik nem adták fel a munkájukat ilyen hosszú időre. Akik nem vesztették el a szülés előtti énjüket. Akik ügyesen tudnak egyensúlyozni az anyaság és a munka világa között. Akik tudják, hogy mit szeretnének. 

Én már azt se tudom, ki vagyok. Ha a tükörbe nézek, egy fáradt, kiégett anyát látok, aki valaha boldog volt, de valahogy hiányzik a motiváció, a régi tűz. 

Megbántam. Igen, megbántam. Ha tehetném, ma már másképp csinálnám. Most pedig félek. Félek visszamenni a dolgozó emberek közé. Elszoktam a társaságtól. Nagyon rég nem kellett beilleszkednem mások közé. Vajon könnyen befogadnak majd? Olyan lesz mint régen? Vagy azóta már én is teljesen más ember lettem, és nehezebben találom majd meg velük a közös hangot? 

Egyet biztosan tudok: boldogabb és kiegyensúlyozottabb leszek, ha úgy érzem, hogy hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Ezért is megyek vissza dolgozni, bármennyire is félek tőle. Remélem, a családomra is jó hatással lesz a döntésem, hiszen boldog gyereket csak boldog anya tud nevelni. 9 éven át ők voltak a világom középpontja, mindent megadtam nekik, amit egy anya adhat.

Most viszont már rajtam a sor. Sikerülni fog, sikerülnie kell. 

Indexkép: Abbat képe a Pixabay-en