-  Fogd be a szád, mindjárt felébreszted!- nézett vissza fejet csóválva. „Ez nem lehet igaz, hogy még most sem fogja be a száját! Ennyi gyűlölet hogy lehet egy emberben?”

-  Jól van, akkor most megnézheted magadat, mert én elmegyek! Nekem erre nincs szükségem! Aztán majd kifizeted a számlákat, meg az egész lakást. Keresd meg az apját, mert nem tűrlek itt sokáig, megértetted?

Panni betette a kiságyba a csöppséget, leült mellé egy rozoga székre. Nézte, mosolygott. Boldog volt.

Anyja pánikszerűen távozott, egy sporttáskát és egy kisbőröndöt szorongatott a kezében. Nem búcsúzott, minek az... „Ettől?”

Panni nem törődött vele, jobb ez így, legalább nem idegesíti. A lány tudta, bizony ilyenkor mindenkinek segítenek, hogy megerősödhessen. Panni levetkőzött, megfürdött, és álomba merült. Sírásra ébredt. Mellére tette a kisdedet, ügyesen szoptatta. Rutinosan csinált mindent, hiszen az Isten is anyának teremtette. Panni agyán egy pillanatra átsuhant gyermeke apja... Vajon miért? Miért lépett le szótlanul? Átkozottul nehéz, ha nincs válasz. De most nem törődik vele, csak a baba a fontos, és kész.

Babuci szépen gyarapodott, éppen hat hónapos volt, Karácsony közeledett. Panni éjt nappallá téve munkálkodott, dolgozott a legnagyobb odaadással és önzetlen szeretettel, amilyet csak egy igazi anya adhat gyermekének. Nem volt előtte leküzdhetetlen és lehetetlen. Gyermeke, a csoda. Igazi csoda. Születésében már nem is reménykedett. Tíz éven át úgy tudta, már sosem szülhet. Hajszolta a pénzt, épp a siker kapujában állt, amikor megmozdult magzata.

„Nincs az a színpad, amiért elcserélném „- bizonygatta a hitetlenkedőknek.

Mikulás napján, anyja hulla részegen beállított és ócsárolni kezdte az éppen szoptató Pannit.

-  Minek az? Csak eszik, meg szarik... Keresd meg az apját inkább, Te büdös kurva! Hát pont ez hiányzott még nekem vénségemre!

Annyira részeg volt, hogy elesett. Ettől dühbe gurult, és lányát okolta, egész elrontott életéért. Miközben egyfolytában szapulta, elővette a vasalódeszkát.

Rádobott egy ruhát, bedugta a vasalót. Panni rászólt, „hagyja abba, hagyja őket békén”. A Baba egyre jobban szívta Panni bal mellét, már szinte fájt.

-  -Fattyú... – üvöltötte az anyja és vasalóval a kezében megindult Panni felé, akkora lendülettel, hogy Panninak már nem volt ideje elmenekülni előle... védekezésül kitartotta a lábát, könyökét és teljes testével védte gyermekét.

A szörnyeteg anyja kezéből kiesett a forró vasaló, talppal a szőnyegre. „Istenem, legyen már vége!” – és Panni torkaszakadtából kiabált – „SEGÍTSÉÉÉG!” Még ő sem tudta, honnan kapta azt a hatalmas erőt, amivel a részeg anyját lelökte magáról.... „Iszonyat. Kis híján..., de nem! Erre még gondolnia sem szabad! Visszamegy Pestre... igen. Az lesz a legjobb Babájának is, ha visszaköltöznek”. Kijött a rendőrség, de nem történt semmi, csupán annyit mondott a rendőr: „nyugodjon meg, de azt tudja, hogy ez az anyja jogos tulajdona, ugye?”

Telefonált egy régi kollégájának. „Mindent elvisz. Mindent. Még egy szöget sem hagy ebben az átkozott lakásban. Ez az őrült meg akarta ölni! Itt nincsenek biztonságban.”

Aztán Apjának telefonált:

-Apu! Az Istenért, kérlek, hagy menjünk haza, nem bírom itt, meg akart ölni a volt feleséged, mert ez nekem sosem volt anya... –elcsuklott a hangja. Zokogott. A vonal túlsó végén aggodalmas hangon kisvártatva megszólalt a „friss” nagyapa:

- Gyertek Kislányom! Hát ez az állat senkit sem hagy békén? Szétrobbantotta a családot, kisemmizett és most még gyilkolni akar? Holnap értetek megyek a kollégáddal. Rendben? Majd csak elleszünk valahogy ebben a 27nm-es odúban. Az én "kisunokám"! Papa Mindensége! Édes Kislányom, hisz tudod, Édesapa csak értetek él... hiszen ha egy kurvát vettem volna feleségül, az nagyobb tisztességgel lenne irányomban, és jobb anya is lett volna.

Panni egy hatalmasat sóhajtott, és mosolygott. Minden rendben. Időközben anyja elment otthonról. Babuci felébredt, sírt. Éhes volt. Panni óvatosan fölemelte, megpuszilgatta, a sírás abbamaradt. Tisztába tette, aztán lecsücsült, és elővette melleit. A Baba erősen szopta a hatalmasra duzzadt mellet. Egyre erősebben, már egészen belevörösödött. Panni elvette a mellét, oldalra nyomott egyet a bimbón... semmi. Még egyszer... semmi. A másik mellére tette a picit. Biztos begyulladt a bal melle. De a jobból sem jött semmi. Panninak elapadt a teje. „Istenem, Istenem! Ne hagyd! Ez nem lehet igaz!” – gondolta, miközben gyorsan öltözködni kezdett, fölkapta a babakocsit, jó melegen beöltöztette Babuciját és lélekszakadva rohantak az orvoshoz:

-Doktor úr! Nincs tejem! Anyám fölidegesített, csináljon valamit! Ugye tudok még szoptatni?

-Nézze Panni, most ezt nem tudom megmondani, már nagyon késő van és hideg. Csöngessen be a szomszéd gyógyszertárba, itt a recept a tápszerről. Holnap reggel várom… Panni rohant a gyógyszertárba, kiváltotta a tápszert. Melle egyre jobban fájt. Hazaértek, megpróbálta szoptatni Babuciját, de egyetlen csepp sem jött már többé melleiből. A tápszert mohón bekebelezte a Pindurka. Őrületesen fájt a melle. „Ezt sosem bocsátom meg a szörnyetegnek!”

Alig aludt valamicskét, elkezdett pakolászni, csomagolni, míg a kicsi szendergett. Délután megérkezett egy nagy, fehér, zárt teherautó. Örömmel látta, hogy Édesapja józan, mert bizony az elmúlt időszakban nagyon gyakran a pohár fenekére nézett.

Este tízkor megérkeztek Budapestre. Szerencsére sok segítő kéz akadt, így fél óra alatt fölvitték, az összes cuccot. Nagyon szűk volt a hely, egy szobában három generáció... Panni minden idegszálával csöppségére figyelt. „Csak ő a fontos”.

Kegyetlen időszak vette kezdetét. Apja hazudott. Ivott. Nagyon. Esténként a hidegben rájuk nyitotta az ablakot, mert nem kapott levegőt, annyira részeg volt. Panninak forgott a gyomra. A vöröshagyma bűze és apja borgőzös lehelete... Nem bírta, szóvá tette. Bár ne tette volna. Apja ordított, mint a fába szorult féreg:

-       Fölcsináltatod magad, aztán meg vénségemre idejössz a nyakamra? Pusztulj föl! Itt nem maradsz megértetted? Fogod a sátorfádat és elmész a gyerekeddel együtt. Egy hetet kapsz és egyetlen perccel sem többet!!! Átkozott légy, míg élsz!

-                     Te undorító részeg vagy, azt sem tudod mit beszélsz! Én a lányod vagyok, emlékszel? A lányod! Itt, pedig az egyetlen Unokád! Mégis mit akarsz? Ha ezt tudtam volna, inkább vissza se jövünk. Koszos vagy és rettenetesen undorító, akár csak az anyám. És még Te beszélsz? Hát mit ártottunk mi? Mi a bűne ennek a Drága Angyalkának itt a kezemben, mi? Az, hogy a világra jött? Istent játszol? Ugyan már! Sehova nem megyünk, addig, amíg nem tudok dolgozni. Hagyjál minket békén érted?

-                     Takarodj! – válaszolta kevélyen, dölyfösen és valami olyan mérhetetlen gyűlölettel, amilyennek Panni még sosem látta. Még fél óráig csoszogott a szakadt barna bőrpapucsában az apja, aztán ruhástól rádőlt az ágyra. Panni nem tudott aludni. Hányingere volt. „Most mi legyen? Ez egyszerűen nem lehet igaz... hát senkinek se kellünk? Mi ez az ősgyűlölet, sosem bántottam egyiket sem... persze milyen anya az, aki egy puszit sem adott egész életében? Na jó. Holnap beszélek vele. Ennyire nem lehet undorító. Biztos csak az alkohol hatása....”

A sok ablaknyitogatás miatt Babuci belázasodott és megbetegedett. Panni orvoshoz vitte, gyógyszereket kaptak. Panni nem törődött apjával, aki minden nap „csont részegre” itta magát. „Csak gyógyulj meg Babám, aztán elköltözünk valahová, mert ez kibírhatatlan!”

Letelt az egy hét, de Babácskája ismét belázasodott. Panni éjszaka karjában a Babával kiment a konyhába. Bal kezén a lázas csöppség, jobb kezével teát töltött... és akkor... a másodperc ezredrészével jött a rettenet... apja előugrott a bejárati ajtó mögül és lesújtott....

Panni nem tudta mi történik, csak reflexszerűen védekezett, testével ráborult gyermekére. Ebben a pillanatban lesújtott a fejére másodszor. Panni menekülni akart, ölében Babájával... Fölálltak, megszédült, fejéből patakokban ömlött a vér. Nem érzett fájdalmat, csak nagyon szédült. Megint suhintott... Panni akkor látta: egy kemény bot, a végén egy rozsdás szöggel... Istenem segíts.... Abban a pillanatban apja hatalmas erővel kilökte anyát és lázas, beteg gyermekét csurom véresre verten a jéghideg utcára. Előre kitervelten, szánt szándékkal.

Panni összerogyott, Babája elalélt a láztól. Sötét volt és rettenetesen hideg. Panni nagyon szédült. „Nem, ez nem lehet igaz!!!! ... Babucim....” De sírni se ereje, se ideje nem volt. Azt tudta, ha nem indul el, meghalnak. Már nagyon sok vért veszített. Minden erejét összeszedte, bizonytalanul, inogva, de felállt.  Azt sem vette észre, hogy csak egy papucs van rajta. Mínusz 11 fok volt.... „Már nincs messze Kincsem”- nyögte és véresen, mezítláb elvonszolta magát az útkereszteződésig, ami 100 méterre volt. Egyre homályosabban látott. „Istenem adj erőt”. A semmiből egy férfi került elő, rendőr volt. CB rádió a kezében. Sötétség, valaki belekarolt, hol van, jaj ne, nagyon szédül, nem bírja, mi ez, hol vagyok? – arra eszmélt, hogy egy hatalmas csarnokban rengetegen állják körül, kérdezgetik, pofozgatják, el ne veszítse eszméletét... „Kicsi Babám!” Szirénákat hallott „távolinak tűntek... de mi ez a forgás, futkosás...”

-                     Ki tette ezt? Hallja?, kérem válaszoljon ki az és hogy hívják? – még a legedzettebb rendőrt is sokkolta a látvány. Panni széthasított fejjel, ölében az alélt Babuci, már őt is összevérezte. Nem tudták eldönteni hirtelen, hogy a Baba él-e még. – később elmondták Panninak, hogy Budapest összes rendőre azonnal egy-ként mozdult.-

A mentőben a doktornő átvette a picit, és egyfolytában Pannit tartotta szóval. Odaszólt a kollégájának:

- Taposs bele Béla, még az életednél is gyorsabban menjünk, nagyon kevés időnk van..... – Pannihoz fordult – Édesanya a Babája lázas, de rendbe fog jönni, tartson ki, mindjárt ott vagyunk!

Amikor bevitték a műtőbe, személyzet híján nem volt, aki a Babára vigyázzon. A pici magához tért és végignézte az egyik műtős ölében, hogyan varrják össze Édesanyja fejét. Aztán lemosdatták és egy függönyökkel elválasztott priccsre vitték őket. Se takaró, se semmi, csak egy koszos párna, meg egy lepedő. Panni nem tudta mennyi idő telt el, csak azt, hogy Babájának azonnal gyógyszerre, de legfőképpen teára volt szüksége, hogy ki ne száradjon.

Nagyon szomjas volt már a csöppség. Panni minden erejét összeszedte, kirántotta a függönyt és intett a portásnak.

-         Mit akar? – kérdezte nyersen az öreg.

-         Kérem a Babának tea kell sürgősen, lázas! – kérlelte nagyon rekedt hangon Panni. A vérveszteség megtette a magáét.

-         Itt semmi sincs. Magának kell hozni.

-         Telefonálhatok? – kérdezte Panni egyre elszántabban.

-         Nem.

Panni megvárta, míg a portás kimegy, aztán odament az asztalhoz és tárcsázott, egy régi barátnőjének. Egy óra múlva ismét emberi körülmények között voltak. Panninak akkor nem csak a feje hasadt szét. Apja iránti összes kötődése, szeretete, ragaszkodása kövült meg, és tűnt el mindörökre. Neki, az apja immáron, ott abban a pillanatban halott volt.

A barátnő egy hétig ellátta őket, aztán Panni anyaotthonba ment. Egy szál ruhában. Három napig bírták a szépen bútorozott, de „lelki sérült embertelep” gyötrelmeit. Panni döntött. Nem hagyja magát, soha többé, senkinek sem. Tíz körömmel, az élete árán is megvédi Babáját, és „csak azért sem” fogja őt gyermeke búskomoran látni. De mit keresnek ők ott abban az anyaotthonban? Telefonált. Felhívta anyját: „visszamegyünk”- a választ meg sem várva, letette. Nem értette mi ez az egész, csak azt tudta, neki nem létezik se az apja, se az anyja. Még ha a világ összes pénzét és szeretetét egy zsákban odaadják neki, már akkor sem tud megbocsátani. Soha. Ő nem. Amit tettek, azért megfizetnek. „Isten ezért adtad az életet ennek a Drága Gyermeknek? Nem és ezerszer, tízezerszer, végtelenszer NEM! Érted Isten? Tudsz is Te valamit a szenvedésről? Különben nem tennél ilyet.... Az nem lehet... csak azért, mert megszületett és szülhettem, ekkora árat nem fizettethetsz! Sose ártottam még a légynek se! Akkor hát?? Babuci ártott volna? Ugyan kinek? MI???? Isten mutasd meg erődet és hatalmadat! Bocsáss meg nekik. Te megteheted. Én ember vagyok. ANYA. Amit tettek, azt én soha semmilyen körülmények között nem tudom megbocsátani!”

Panni és Gyermeke most hét évvel később jól vannak. Mérhetetlen sok szenvedés, nélkülözés van mögöttük. Naponta megalázták, kinevették, a sárba tiporták. Panni nem hagyta magát. Fölállt. Egyszer, kétszer, és hetedszer is. Apjának leamputálták az egyik lábát, kétnaponta dializálják. Panninak nincs munkája, elutasítják, mert nő, mert anya, mert egyedülálló.

Panni apja és anyja is folyamatosan kapják a szenvedést. Anyjának, ennyi idő után az apja ápolása jutott, minden kívánságát teljesítenie kell, hiszen apja magatehetetlen. Nekik már a halál is kegyesebb lenne... Úgy látszik, még NINCS BOCSÁNAT...