A gyász fázisairól és annak megnyilvánulási formáiról számtalan szakirodalom beszél, ám lássuk be, hogy mi, felnőttek sem vagyunk mindig képesek arra, hogy végigmenjünk ezen a göröngyös úton. A gyermekek reakciója a veszteségre sokféle lehet és akár jóval erőteljesebben és hosszabban reagálhatnak, mint azt gondolnánk. Nem mindig beszélnek a megtapasztalásaikról és az érzéseikről és akár el is rejthetik a gyászukat, ezzel "megspórolva” a szülőket. Emiatt előfordul, hogy alulértékeljük gyermekünk gyászoló képességét és a halállal kapcsolatos események felfogását.

Szembenézni önmagunkkal

A nagy számok törvénye alapján nálunk sajnos viszonylag sűrűn előfordul, hogy temetnünk kell. Legutóbbi veszteségünk egy - a családban nevelkedett - emucsibe volt, akinél először tapasztaltuk négyéves kisfiunk esetében, hogy egyes egyedül végigvitte gondolatait és érzéseit azon az úton, amiről oly sok felnőtt letér.

Aki azt állítja, hogy könnyebb felkészülni egy előre látható tragédiára, mint egy hirtelen jöttre, az hazudik. Mindegyik ugyanolyan súlyos csapást mér az ember lelkére, főleg, ha a végső döntést nekünk kell meghozni. Egy szeretett állat esetében belátni, hogy életben tartásával csupán kínszenvedést okoznánk neki a továbbiakban, rendkívül kemény feladat és kellő értelmi és érzelmi intelligencia is szükségeltetik hozzá, hogy emberi önzőségünket háttérbe szorítva hozzuk meg döntésünket.

Mikor már úgy gondoljuk, hogy "túlvagyunk a nehezén”, akkor jön a java: haza kell menni és elmagyarázni gyermekünknek, mi is történt pontosan, miért nem lehetett megmenteni, mit tettek vele a doktornénik és doktorbácsik, miért jobb már neki odaát és egyáltalán hol van az az odaát?

Kell ott fenn egy ország…

Nekem ne mondja senki, hogy elképzelése sincs, mi lehet odaát. Mindannyian hiszünk valamiben, ami vár ránk, ha egyszer eljön a mi időnk. Sokan egy-egy személyhez kötik a túlvilágot, mások a csillagokban látják szeretteiket. Mi abban hiszünk, hogy bizony "kell ott fenn egy ország”.

Hazatérve az orvosi rendelőből Csipiszünk élettelen testével a négyéves Nimródunk szájából záporoztak a kérdések, mi pedig igyekeztünk átadni neki azt a hitet, amit mi magunk is képviselünk.
 

"Anya, én mérges vagyok a felhőre!”

Ha jól figyelünk, az "égiek” olykor-olykor jeleket küldenek felénk. Történt ugyanis, hogy a tragédia másnapjának estéjén épp hátra indultam, hogy becsukjam az állatokat, mikor megpillantottam a pirosra festett égalján egy erőteljes, sötét felhőfoltot. Ovális teste volt, hosszúra nyúlt nyakkal és két egészséges lábikóval, nyomát sem látva az előző esti nyílt törésnek. Minden porcikámban éreztem, hogy Csipisz üzent nekem: jól van. Szaladtam is gyorsan, hogy kisfiamnak megmutassam a látomást, de mire kiértem volna vele, a felhő szertefoszlott. Így maradtak a szavak, amit nehezen értett meg.

Kapkodtuk a fejünket, olyan gyorsan történt mindent. A tagadás fázisán hamar túllendült, mert megértette, hogy kis emuja nincs többé. A testét hazahoztuk, eltemetjük, a lelke pedig felszállt az égbe. Ekkor azonban összekapcsolta a történteket és az általam hallottakat és közölte velünk, hogy ő nagyon mérges a felhőre, mert a felhő elvitte Csipiszt és ő ezt nem akarja. "Hozza már vissza a csúnya felhő a kis emukámat!” Tehát már meg is van a második fázis bűnbakja, aki erről az egészről tehet: az általam látott sziluett az égen. Egymást nézve néma csendben ültünk, mikor egyszer csak mélyről törő zokogás lett rajta úrrá és olyannyira itatta az egereket, hogy alig bírtuk megvigasztalni. Ekkor jutott el arra a pontra, hogy megértette: fizikálisan nem foghatja meg többet szeretett kis barátját. Pár napra rá kiengedett a fagyos föld és eltemettük.

Ilyenkor kapjuk a fejünkhöz a hideget, meleget. Miért kell ezt egy gyereknek végignézni? Miért kell őt ennek kitenni? Mondanám, hogy igaza van annak, aki ezeket a kérdéseket felteszi, de gondoljunk csak bele józan paraszti ésszel. A gyász utolsó szakasza az elfogadás, az elengedés, amikor emlékké válik az általunk szeretett személy és ha eszünkbe jut, időnként mosolygunk is, hisz újra előkerül a fájdalom mellett a szeretet kimutatása. Attól fosszuk meg a gyermekünket, hogy lezárhassa magában az egész folyamatot és szép emlékekkel gondoljon vissza imádott kis tollasára? Szó sem lehet róla! Teret és időt kell neki adni, hogy fel tudja dolgozni mindazt, ami történik és tőlünk mindkettőt megkapja. Sőt! Úgy temetünk, ahogy ő szeretné. A hosszú útra szórunk mellé egy kis darát, hogy "ha éhes lesz, legyen mit ennie”. Így engedi őt el, tiszta szívvel, szeretettel, de ugyanakkor a maga fájdalmát megélve.

Korlátolt eszközök

A gyermeknek – velünk ellentétben – a gyász kezeléséhez viszonylag kevés eszköze van. Az ismeretek kognitív kezelése, a verbális kifejezés és a koncentrálás jóval szűkösebb a felnőttekéhez képest. Megnyilvánulhat különböző érzésekben: félelem, düh, szomorúság, szégyen, szorongás, idegeskedés vagy akár gondolatokban, mint például képzeletek, emlékképek a halálról, egyáltalán mit jelent maga a halál. Testi reakciók is felléphetnek: fáradtság, hasfájás, fejfájás, alvási nehézségek és sokszor viselkedésbeli problémákkal is találkozhatunk: levertség, visszahúzódás, magatartás béli zavarok, koncentrálási és tanulási nehézség, koraérés stb.

"Mind meghalunk?”

Teljesen normális hozzáállás egy szülő részéről, ha a halál utáni hitét is megosztja gyermekével. Egy egészséges gyerkőcben számtalan kérdés merül fel ilyenkor. "Mi is meg fogunk halni?” "Mi lesz velünk, ha meghalunk?” "Ugyanannak fogunk újjászületni, mint amik most vagyunk?” "Én ugyanaz szeretnék ám lenni, Ti pedig az anyukám és az apukám!”

A halál megértése

Ahhoz, hogy a kellő információ birtokába juttassuk a kicsiket, muszáj elmondanunk nekik, hogy a halál visszavonhatatlan, vagyis az elhunyt sosem tér már vissza közénk, legalábbis ugyanabban a fizikális mivoltában nem. A holttest élettelen, tehát nem fázik, nem érez fájdalmat. A halál okáról is érdemes beszélni, hiszen ok nélkül nem hal meg senki. Fontos még tudnia a halál egyetemlegességéről, magyarul arról, hogy egyszer tényleg mindenki meghal. Ezek az alapvető fogalmak ahhoz, hogy megértessük vele a számunkra is oly sokszor felfoghatatlant. Ezentúl pedig ott van mindenkinek a saját felfogása, miszerint az élet valahogyan folytatódik a halál után, de hogy hogyan, az már túlnyomórészt a fantáziánk szüleménye.

A segítség mi magunk vagyunk

♥ Bátorsággal és képességgel legyünk jelen a gyermek gyászában, erősítsük a biztonságérzetét! Mindezt tegyük rendkívüli jelenléttel, fizikai közelséggel és gondoskodással.

♥ Gondoskodjunk a hétköznapi élet folyamatosságáról és a gyermek szükségleteiről a mindennapi rutinok megtartásával!

♥ Bátorítsuk a szokásos tevékenységeit: játék, óvoda, iskola, különórák, hobbi!

♥ Kerüljük a fölösleges változtatásokat a gyermek életében vagy tájékoztassuk őt időben a változásokról!

♥ Erősítsük benne a reményt az élet folytatásáról!

♥ Engedjük a gyermeket gyászolni! Bátorítsuk arra, hogy merjen beszélni és kérdezni! Adjuk meg neki a megfelelő időt és helyet, amikor Ő készen áll az aktív beszélgetésre, őszinteséggel, valósághű ismeretek átadásával a történtekről! Támogassuk őt a halál megértésében és segítsük a tévhitek elengedésében!

♥ Engedélyezzük neki a temetésen és a rituálékon való részvételét a megfelelő felkészítéssel!

♥ Bátorítsuk a veszteség és gyász sajátos módon történő kifejezésére – alkotó, funkcionális módszerekkel, mint például rajzolás, festés, gyurmázás, meséltetés, bábozás, zenével, könyvekkel, kártyajátékokkal, különböző feladatokkal!

♥ Tartsuk tiszteletben az egyéni reakcióit!

♥ Kerüljük a különböző elvárásokat: „neked most erősnek és anya segítségének kell lenned”!

És ami a legfontosabb:

♥ Adjunk neki mintát a gyászviselkedésben!

Olvasd el ezt a cikkünket is!

• A mi gyerekünket a Jézuska hozta!