Az ismerkedést a cseresznyefa odvában élő különleges lényekkel a kisfiú anyukájának felbukkanása zavarta meg, hiszen egy szabály van: felnőtt sohasem láthatja meg őket. Így gyorsan véget vetettek a bemutatkozó látogatásnak, de azóta a bizonyos nap óta nem telt el olyan szabad délután, hogy Dodi ne ment volna a fa közelébe. Amint a cseresznyefa árnyékába lép, gyorsan körülnéz, majd felszökken a fára, bekap egy varázscseresznyét és már csúszik is tovább a fa odvába, a pókák birodalmába. Így ment ez minden nap, a csodálatos tavasz első pillanatától egészen a mai napig, amikor valami nagyon barátságtalan dolog történt főhőseinkkel.

Nyugi, nem kell annyira izgulni, elmesélem, és rögvest megtudod, hogy egy sejtelmes árnyék nem mindig jelent rosszat, és hogy a Katicáknak rettenő nagy erejük van, ha összefognak.

Tehát azon a tavaszi napon Dodika éppen a cseresznyefa felé settenkedett, mert kis barátai, a pókák izgatott hangja, növekvő lármája ütötte meg a fülét. Már éppen oda akart nekik pisszegni, hogy halkabban, mert meghallják a felnőttek, amikor fura érzés ütötte meg a szívét. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerítette a hatalmába. Forgolódott, tekergette a fejét, mert olyan érzése volt, mintha valaki követné. Semmiképpen sem szerette volna, ha a szülei észreveszik, merre ólálkodik, vagy a szomszédban lévő felnőttek jönnének rá a titkára. Ahogy settenkedett a fa felé, egyre nőtt benne a furcsa érzés. Már majdnem a fához ért, de hogy kicselezze a settenkedő árnyat, hirtelen megpördült és hogy, hogy nem a szomszédban lakó kis barátjával, Stofival találta magát szemben:
- Hát te mit csinálsz itt? Miért settenkedsz mögöttem? Halálra ijesztettél! Nem szép dolog - mondta ijedten, majd a következő pillanatban maga után húzta Stofit a cseresznyefa biztonságot adó ágai közé. Ugye nem régóta követsz? Van egy titkom, de még senkinek nem mesélhettem el.
- Titkod? Milyen titkod van, amiről én nem tudok? - kérdezte Stofi csalódottan.
- Elmondom neked, ha megígéred, hogy... - de ebben a pillanatban hatalmas rázkódás rázta meg a cseresznyefát, akkora, hogy apró gallyak kezdtek el lepotyogni róla.
– Hűha, itt valami nagy baj lehet - Megfogta Stofi karját. - Gyere, segítsünk nekik… - azzal húzta magával a meglepődött barátját.
- Segítsünk, de kinek? Nem értem, hova húzol ilyen erősen? Ez fáj.

De a következő pillanatban már csendben is maradt, mert Dodi a szájába tömött egy különleges cseresznyét, majd mindketten zsugorodni kezdtek, egészen addig, amíg már a fák repedései is szánkópályának látszódtak.

- A-Póka! A-Póka! Barátaim, hol vagytok? Mi volt ez a nagy rázkódás, jól vagytok? - Hadarta egyre nagyobb rémülettel a hangjában, majd Stofit maga után húzva becsusszant a fa törzsén található rejtett nyíláson.

Egy végtelen hosszúságú csúszkálás után Dodi és Stofi egy smaragdzöld gyepre pottyant, ahol a pókák takaros kis házai álltak. Az első látásra takaros helyet azonban valami fura száraz érzés járta át, a máskor vidám pókák pedig csak ténferegtek egyik buckától a másikig. A máskor színes táj egy része szürke lepelbe burkolózott és látni lehetett, hogy az egykor szép színes, takaros házikókat felmorzsolja a gonoszság rossz illata.

Mi történt? Mi van veletek? – kérdezte meg A-Pókától Dodi, azonban az öreg póka csak magába roskadva üldögélt.
- Kész, vége van mindennek, nem tehetünk semmit. El fognak veszni a szép színes házaink, az illatos virágok, a buggyanó gyümölcsök, a hintázó liánok.
- De mi történt? Tudunk segíteni? – kérdezték a fiúk, mire a póka csak szomorúan megrázta a fejét, majd egy magasabb tuskóra felkapaszkodva így szólt az összegyűlt pókaseregnek.

- Kedves Pókák! Igen, jól hallottátok, nagy betűvel neveztelek meg Titeket, mert szeretném, ha tudnátok, hogy nagy bajban vagyunk. Tönkre fog menni szeretett hazánk, ez a csodálatos cseresznyefa, mely már bölcsőkorunk óta otthont ad nekünk. Elfogyott a víz. Nem kap vizet a fa gyökere és a szárazság kieszi a lelket ebből a varázslatos, otthont adó fából. Gyertek ide, fogjuk meg egymás kezét és emlékezzünk vissza az itt töltött évekre, mielőtt elhagynánk, és új fára vándorlunk.

A pókák néma csöndben megfogták egymás kezét, majd egy furcsa dob hangjára ütemesen ringatózni kezdtek, miközben a szemükből folyni kezdett a könny.
Dodi vette észre az újabb furcsaságot, mégpedig azt, hogy a lecseppenő könnycseppek mintha halványabbra satírozták volna a fát pusztító szürkeséget.
- Stofi - szólalt meg halkan -, tudom a megoldást. Vizet kell szereznünk.
- De hogyan gondolod? Nem vagyunk mi kicsik ehhez?
- Nem, ha összefogunk. Igen. Jól gondolod. Beszélek A-Pókával, mert itt már a Katica-csoport összefogása kell.
Azzal A-Póka fülébe suttogta remek tervét. Az öreg annyira el volt keseredve, hogy korábbi vehemens természetét hátrahagyva némán bólintva adott engedélyt a fiúknak tervük megvalósításához.

Dodi és Stofi gyorsan felszaladt a bejárathoz, majd amikor visszanyerték eredeti alakjukat, kiszaladtak az utcára, ahol Zalán barátjuk éppen a kistesóival sétált.

- Zalán, Zalán, segítesz nekünk? Zétény is jöhet és még nagyon sok segítségre van szükségünk. Mozgósítani kellene a Katica-csoportot. Igen ám, de hogyan? Hiszen a többiek szanaszét laktak a faluban.
Dodinak azonban hirtelen támadt egy ötlete. Felpattant a bringájára, beszólt anyukájának, hogy mindjárt jön és végignyargalt a házak között.
- Halihó, 5 perc múlva nálam. A hátsó kerítésnél várjatok - mondta mindenkinek, majd gyorsan hazatekert. A mozgósítás olyan sikerrel járt, hogy mire visszaért, a csoport nagy része már türelmetlenkedett a hátsó traktusnál.

- Egy kis figyelmet kérek, Katicások. Ma egy olyan dolog történt, ami nem mindennapi és ezért bizony szupertitkos. Csak az tartson velem, aki nem fogja elárulni a titkot. A Katica-csoport titkát - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nézzétek, itt van ez a nagy fa, a belsejében laknak a barátaim, akik nagy bajban vannak. Ha fél órán belül nem kap elegendő vizet, akkor a szürkeség mindent elpusztít és az ott élők kereshetnek új helyet maguknak. Akartok segíteni?
– Igen! - Kiabáltak egyesével a katicások, majd Dodi utasításait követve csataláncba állva a kerti csapból vödrök segítségével kezdték el a kiszáradó fa locsolását. Ott volt, Dodi, Stofi, Vince, Zalán, Zétény, Mazsó, Csaba, Dzseni, Laura, Dávid, Viki, Regi, Luca, Léna, Abigél, és még ki tudja hányan.

A szürkülő fa ebben a pillanatban színt váltott, a szürkét először nagyon sötétbarna váltotta fel, majd a századik vödör víz után a fa végre újra régi fényében pompázott.

De kik ezek a pókák? És miért élnek itt? – tették fel hirtelen az ezernyi kérdést, melyek már foglalkoztatták őket vízhordás közben is.
- Sajnos én azt nem mondhatom el, mert megígértem nekik, hogy nem adom ki őket, és nagyon kérem, hogy ti is őrizzétek meg a titkot.

Az ovisok már éppen csalódottan indultak volna haza, amikor egy vékony kis hang ütötte meg a fülüket.

- Kérlek, ne menjetek el! Szeretnénk nektek megköszönni, hogy segítettetek. Kérlek, gyertek vissza holnap délután háromkor és akkor megmutatunk mindent. De kérlek, ne késsetek.

Így is lett. A katicások másnap délután pontban háromkor megjelentek a fa környékén, ahol Dodi és A-Póka fogadta az ámuldozó ovisokat.

- Kedves Katica-csoport! - kezdte ünnepélyesen a póka nemzetség feje. - Szeretném megköszönni nektek önzetlen segítségeteket, mellyel ismeretlenül is segítséget nyújtottatok nekünk. Hálánk jeléül készültünk nektek egy kis műsorral. Gyertek egy kicsit közelebb.

Hej, Katicás óvódások

bajban számíthatunk rátok

Nagy volt a baj a fával

megoldottuk a Katicákkal.

Katicáknak a jó szíve

pókák megsegítésére

Dodi, Stofi és a banda

Együtt megnő a hatalma.

Énekeltek egy kis dalt a pókák, mely nagyon megnevettette az óvodásokat. Az ünnepség végén még megesküdtek, hogy senkinek nem mondják el, kikkel ismerkedtek meg. Bár csalódottak voltak, hogy nem jutottak be a pókák igazi birodalmába, szívükbe örökre belopták magukat az apró varázslatos lények.

Itt találod a mese első részét: Dodi és a titkok fája avagy Utazás a pókák birodalmában

Indexkép: Csomai-Kürtössy Zsuzsanna