Közbülső megoldás, ha a mindezt egyszerre mutatjuk be: sunyi módon lázadni, vagy megjátszani a fekete bárányt. Ha ezeket egyedül csináljuk, hamar átlátnak rajtunk. Ha egy szimbolikus csoport tagjaként, akkor van esélyünk, hogy legalább a társaság tagjai komolyan vegyenek. Ehhez azonban hozzá kell diétázni magunkat valamilyen trendi skatulyához. Lehetünk diszkós, emós, technomán, geek. Mindnek megvan az az előnye, hogy az efféle dobozok előbb-utóbb elavulnak, és nem biztos, hogy upgrade is lesz hozzájuk...

A számítógépes világháló lehetővé teszi a tudás szabad áramlását: legalábbis azon családok számára, amelyek bátran fejest ugorhatnak az információ digitális folyójába. Egyre szélesebbre nyílik a virtuális olló: vannak, olyan fiatalkorúak, akiknek alanyi jogon jár az információ (családi háttér, olvasás- és íráskultúra, idegen nyelvek elsajátítása), mások viszont, bármennyire is szeretnék, nem részesülhetnek az információs társadalom áldásaiból. Azok az ifjak, akik hálópolgárokként élhetik mindennapjaikat, gyorsan felnőttekké válnak, míg az információtól elzárt felnőttekre, illetve gyermekeikre végzetes infantilizálódás vár: életfogytig tartó tanulás helyett lehetséges, hogy életfogytig tartó avulás. Az információelvonás „gyermekké tesz”, az információ viszont felnőtté avat, függetlenül a biológiai életkortól, hiszen eltűnnek a felnőtt- és a gyermekkor határai a tudástermelés mindennapjaiban. Ilyen értelemben is új középkorról beszélhetünk, hiszen a középkorban a felnőtt és gyermek közötti különbség nem volt annyira nyilvánvaló, mint az azt követő korszakokban. „A középkorban, az újkor kezdetén, s az alsóbb osztályok körében még sokáig, a gyermekeket, amint nem szorultak anyjukra vagy dadájukra (…) a felnőttek közé bocsátották. Nyomban bekerültek az emberek nagy közösségébe, együtt dolgoztak és játszottak társaikkal, idősekkel és fiatalokkal egyaránt." Az újkorban létrehozott iskolák különítik el először radikálisan egymástól a nevelő felnőttet és a tanuló gyereket. Az iskola intézménye akkor vált fontossá, amikor a társadalmi viszonyok már nem tették lehetővé a gyermekek számára azt, hogy spontán módon integrálódjanak a felnőttek világába. Az írásbeliség elterjedésekor végleg szükségessé vált a széles körben elérhető oktatási intézmények létrehozása: az iskola a tudományokba való beavatás templomává válik, melynek felszentelt, aszketikus papja a tanár, majd később az alkalomadtán titokban bulvársajtót bújó profán tanárnő. Korunkban ismét a középkorihoz hasonló mintázatok lelhetők fel: az a tudástér, amelyben a gyerekek játszanak, tanulnak, révülnek azonos azzal a létszférával, melyben a felnőttek üzletet kötnek, tudást termelnek, információt cserélnek, adnak és vesznek, szórakoznak és kommunikálnak. Az új középkorban tehát a gyermekkor és a felnőttkor radikális szembeállítása irreleváns: a különbség az információval rendelkezők és az attól megfosztottak között áll fenn.
 
A hálópolgárrá válás felnőtté avatás is egyben. A formális oktatás mellett az esetleges és informális tanulás is fontos szerepet játszik: a digitális folyó hullámain való evezés új és új kihívásokat teremt. A világháló nyitott, állandóan változó tanulási környezetté válik minden központi direktívától mentesen. Ebben az állandóan változó közegben együtt hajózik a digitális folyó hullámain szülő és gyerek. A tudatos és célirányos tanulás kiegészítve ezzel az új, spontán tanulással a hálózati ember új típusát eredményezi. Azok a családok, amelyek részesülnek mindebből, a nyertesek, az információtól megfosztottak pedig a vesztesek.
 
Az információ áramában születő személység számára a valóság kvázi-mágikus megélésének, illetve egy neotörzshöz, szubkultúrához való tartozásnak, egyik fontos kelléke a ruházat. „Az öltözködést a kultúra sok évszázados fejlődése alakította ki. A hidegtől való védelem mellett fontos szerepet játszott a viselet szimbolikus és mágikus jelentősége is.”
Eredendően a ruha nem csupán óvta viselője testét, varázserővel is bírt, a gonosz szellemek ártó hatalmával szemben adott védelmet. Mágikus eredetűek a testdíszek és a különféle ékszerek is. A modern kozmetika elődje, a testfestés kitüntetett alkalmakhoz kapcsolódó rituális esemény volt. A hagyományos kultúrákban a ruha mindig kifejezte viselőjének társadalmi státuszát, életkorát, származását. Az adott társadalmi rétegen belül a ruhaviseletben fellelhető apró különbségek segítségével különültek el az egyes személyek. Az öltözködés változása együtt jár az értékek és a gondolkodás átalakulásával. „Az öltözködés jelrendszere minden ismert társadalomban kitüntetett - bár sohasem egyedüli - terület volt a társadalmi különbségek és összetartozások kulturális jelek segítségével történő kinyilvánítására. Ennek kézenfekvő, praktikus oka van: a viselet az a kulturális jel, ami minden emberhez, minden környezetben, az ő külön megnyilatkozása nélkül is hozzárendelhető.”
A serdülőkorba lépő homo informaticus gyerekek számára (egyebek mellett) azért fontos az öltözködés, mert egyrészt a ruhák megválasztásán keresztül képesek integrálódni a számukra vonzó kortársakhoz, másrészt ily módon jelzik szüleik számára, hogy a korábbi kapcsolatukat új alapokra szeretnék helyezni. A gyermekből serdülővé váló személyiség újrastrukturálása jól nyomon követhető az öltözködés változásában, a kulturális jelek tudatos megválasztásában. A szülőnek szembesülnie kell azzal, hogy gyermeke olyan identitást keres, amely esetleg nem illeszkedik a róla korábban kialakított képhez, nem passzol a szülő előzetes elvárásaihoz.
 
Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy a gyermekből lett kamasz hirtelen hiphop ruhákat kezd hordani, és ezzel összhangban a szülő számára elviselhetetlen zenéket hallgat! A szülők nagy hibát követnek el, ha radikálisan visszautasítják a gyermekükben lezajlott változást. Akkor járnak el helyesen és intelligensen, ha megpróbálják megismerni azt a szubkultúrát, aminek mágikus ruhadarabjai ellepik gyermekük ruhásszekrényét. A jó szülő tehát beiratkozik a Bevezetés a hiphopba című internetes tanfolyamra, és szorgalmasan jegyzetel. A hiphop (alternatív írásmódban hip-hop vagy hip hop) a hetvenes évek egyik új (elsősorban afro- és latin amerikai gyökerű) nagyvárosi (New York-i) zenei műfaja, valamint kulturális mozgalma. A hiphop terminust vélhetőleg egy híres rapper, Keith Cowboy használta először. A legenda szerint egy éppen hadba lépő katonabarátját ugratta a hip-hop-hip-hop önfeledt ismételgetésével, amellyel viccesen a katonák menetelésének ritmusát utánozta. Később Afrika Bambaataa használta a hiphop terminust a hiphop zenét szerves részeként magába foglaló szubkultúra jelölésére. A hiphop nagyvárosi életforma, melyben együtt van jelen az etnikai hovatartozás kinyilvánítása, a modern technológia táguló univerzuma, a nagyvárosi életforma által inspirál művészet és maga az egyszerre vonzó és taszító nagyvárosi élet. A hiphop mint kulturális mozgalom négy pillérre épül: 1. A break-, illetve a különféle utcai táncok; 2. A hiphop nagyvárosi művészet, legtipikusabb formája a graffiti; 3. A DJ-k által mixelt zene; 4. Rappelés: nagyváros mélyen felszínes költészete. A hiphopban mint szubkultúrában lebegő kamasz jellegzetes ruházata: G-Unit Reebok cipő, Sir Benni Miles ing, kifordítható Sir Benni Miles átmeneti kabát, Akademiks nadrág, Ecko póló. A fenti ruhadarabok együttesen meglehetősen sokba kerülnek: vagyis a hiphop láthatóan nem adja ingyen magát, a szülőnek mind mentálisan, mind pedig anyagilag össze kell szednie magát.
 
A gyermeke által választott életforma elsőre bármennyire is idegen a szülő számára, megfelelő empátiával és kitartással belakható, megérthető és elfogadható. Nem az a cél, hogy ezentúl ő is hasonló ruhákban járjon, mint gyermeke, hiszen az nem lenne hiteles, ha nem következne addigi életviteléből, ízlésvilágából. A hálózati társadalom egyik neotörzse vagy szubkultúrája a hiphop, mely mint utcai technoköltészet fontos szerepet játszik a hálózat továbbszövése során. A mai tizenévesek szülei - akiknek, ha akarták, ha nem, énekelniük kellett a „Sződd a selymet elvtárs!”, és a „Hej, te bunkócska te drága” című mozgalmi dalokat - nyilván kicsit furcsán érzik magukat a digitális forradalom mozgalmi dalait hallgatva, és nem könnyű tornacipős (hip-hop-hip-hop) kamasszá lett gyermekükkel együtt breakelni az állandó változásnak kitett jövő felé az „elágazó ösvények kertjében”.
Ráadásul végig tudatában kell lenniük, hogy miután elkísérték gyermeküket a szubkultúra kapujáig, egyedül kell megtalálniuk a hazafelé vezető utat!
 

Úgy érzem magam, mintha eltévedtem volna és valakitől megérdeklődném a hazafelé vezető utat. Azt mondja, majd ő elvezet, és elindul velem egy szép, sima úton. Egyszerre csak véget ér az út. S ekkor így szól: „Most már nem kell egyebet tenned, csak megtalálnod az innen haza vezető utat”.
 
Persze kétszer nem koptathatjuk ugyanazt a flasztert, vagyis a változás és állandóság dialektikája jellemzi a végkifejlethez vezető utat is. Életünket lényegileg maghatározza az állandóság és a változás kényes egyensúlya (az öltözködésben, a divatban talán még tetten érhetőbb, mint valaha). A mindent átható változás ténye éppen akkor lett az európai tudat számára megtapasztalhatóvá, amikor az állandóság fogalmát sikerült megragadnia.
Egy rendszer (család, párkapcsolatban élők, szinglik és bármilyen szervezet) változatlanságát, paradox módon, gyakran a benne végbemenő változások idézik elő. Ugyanakkor a változások elmaradása miatt az adott szerveződés összeomolhat, azaz, a benne cselekvő ágensek akaratával szöges ellentétben, megváltozhat. Az állandóságra való törekvés tehát gyakorta a változás legfőbb motorjává válik. A rendszeren belüli változtatásokra irányuló szándékok viszont az adott szisztéma változatlanságának, rugalmatlanságának legfőbb okai lehetnek.
 
A rendszerből való kilépés megkerülhetetlen időszaka a serdülőkor, mely a gyermeki létből a felnőttkorba való átmenet. „Ez alatt az időszak alatt a fiatal személyiség szexuálisan éretté válik és családjától független személyiségként határozza meg magát.” A kamaszinvázió óhatatlanul veszélyezteti a felnőttek világát, az idősebb generációk aggódnak, hogy esetleg nem képesek szabályozni a fiatalokat. A generációváltás során az állandóságnak és a változtatásnak van egy optimuma, mely nélkül az egyes generációk sem megújulni, sem korábbi értékeiket megőrizni nem lennének képesek. A kamaszoknak tudomásul kell venniük a családon túli világ elvárásait, le kell küzdeniük a számukra felállított akadályokat, át kell esniük felnőtté avatás kvázi-rítusain. Döntéseiket vállalni képes ágensekké kell válniuk, és ki kell alakítaniuk saját identitásukat, stílusukat, ízlésvilágukat. A folyamatosan identitáskrízisben élő kamaszkorra jellemző az „identitás avagy szerepkonfúzió”. A kamaszkor a „szerepkísérletek” időszaka, a rendelkezésre álló szerepmodellek kipróbálásának szép új világa. Az identitás kialakulása azokban a korszakokban egyszerűbb, amelyekben kevesebb minta áll rendelkezésre. Az identitáskrízis korábban a kamaszkor végeztével befejeződött, de az információs korszakban mindhalálig tart: vagyis a homo informaticus élete felfogható folyamatos kamaszkorként, melyben a szülők gyakorta éppen úgy kamaszként viselkednek, mint serdülő gyermekeik.
 
Az információs társadalom polgárai a gyermeki létből hirtelen olyan felnőttkorba lépnek, melyben potenciálisan mindig jelen van a rendszerből való kilépés mámorában élő kamasz, aki folyamatosan identitáskrízisben él, és fulladozik a média által kibocsátott adatszmogban. A családok létét állandóan veszélyezteti a bennük élő valódi és a kvázi-kamaszok lázadása. Posztmodern korunkban a családterapeutáknak választ kell adniuk erre a furcsa jelenségre, vagyis a családok elkamaszodásának tényére. A folyamatos identitáskrízis állapotában, vagyis az állandó változásban élő családok csak úgy maradhatnak működőképesek, ha a kvázi-kamaszlétben vergődő tagjai „felnőttként” képesek elfogadni azt, hogy folyamatosan veszélyben vannak: az identitáskrízis bármikor újra bekövetkezhet. A szülőknek meg kell tanulniuk olyan stratégiákat alkalmazni, amelyek révén alkalmassá válnak arra, hogy a felnőttkorra jellemző állandó értékek melletti elkötelezettségüket képesek legyenek legalább szimulálni. Például az öltözködésük, külső megjelenésük radikális megváltozás zavaró lehet a gyerekek számára, mivel azt üzenik, hogy ismételten identitáskrízisbe kerültek. Ilyenkor felmerülhet a család többi tagjában, hogy a hirtelen öltözködésváltozás egy külső személynek szól, aki veszély jelenthet a családra.
 
Tudomásul kell vennünk, hogy az információs sztrádán stoppoló felnőttnek látszó lények gyakran különféle identitáskényszerek elől menekülő kamaszok. Az otthon szimbolikus terében konstituálódó családokat a homo informaticusok nomád hordái váltják fel, akik filléres konyharegények olvasása helyett inkább kamasztáncot (break) járnak a digitális esőben. T. S. Eliot A szikla című költeményében a következő kérdést teszi fel: „Hol az Élet, mely életünkben elveszett? Hol a bölcsesség, mely tudásunkban elveszett? Hol a tudás, mely az információban elveszett?”. Valamennyiünknek nagy gondot okoz az „adatszmogban” fuldokoló környezetünkkel, benne szeretteinkkel, szövetségeseinkkel közösen strukturálni az időt, „költőien lakozni” a technokultúrában. A mindennapi gazdasági szempontok, a folyamatos sikerpropaganda mellett nehézséget jelent a lelki tartalmak kibontása, megélése. Túl sokan kereskednek álinformációkkal és előre gyártott identitásokkal, a pillanat megszállottjai, hiszen ami (vagy aki) ma érdekes az, holnap talán felejtésre lesz ítélve. Az „információ” a mindenük, jól informáltak arról, hogy mennyire alulinformáltak, hogy tudásuk részleges, töredékes, gyorsan avuló, hogy nyelvük esetleges, ők maguk pedig konstrukciók, diskurzusok által létrehívott mindhalálig változó identitások. Az énkeresés labirintusában bolyongó kvázi-kamaszok számára Ariadne fonala a tanácsadő/terapeuta, aki jobb pillanataiban képes megmutatni a folytonos változás mögötti (relatív) állandóságot: a született kamaszokban rejtező, olykor felelős döntésekre is képes felnőttet.
 
Dr. Kollár József
Magyar Coachszövetség KA szakmai igazgatója, egyetemi oktató, mester-coach
http://www.szervezetepites.hu