A jutalmazás olyan, mint a büntetés

Már az együttműködés témakörénél előkerül, amikor arról beszélünk, ki hogyan veszi rá most a gyerekét vagy gyerekeit az együttműködésre - vagy inkább szófogadásra. Itt jönnek a különböző matricával, édességgel, beváltható pontokkal, számítógéppel tölthető játékidővel való manipulációk. Rendben, lehet, hogy írhatnék alkudozást is.

Mi bajom ezzel a rendszerrel?

Elsősorban az, hogy külső kontrollra nevel. Nem a gyerek határozza meg saját vagy cselekedetei értékét, hanem kívülről, egy mesterséges értékmérő lép működésbe. Nem kap valódi visszajelzést, hanem jutalomfalatokat adunk és „megveregetjük a fejét”. Néha a pavlovi reflexhez szoktam ezt hasonlítani, megteszel valamit, jön a jutalom (rendben, itt nem csengetünk…). Kialakul a rendszer és mindenért várja az ellentételezést.

Mi történik akkor, amikor olyan dologról van szó, ami egész egyszerűen úgy természetes, ahogy van? Elpakolok magam után, megmosom a fogam, fürdés után felveszem a pizsamám. Ezeket jutalmazással elérni olyan küzdelmekbe viszik a szülőket, amelyekből nagyon nehéz kiszállni. Eljöhet az a nap, amikor mosogatni, szobát takarítani is csak díjazás ellenében hajlandó. Mi pedig széttárjuk a karunkat és forgatjuk a szemeinket, hogy mit képzel ez a gyerek?

Már a bilire szoktatásnál is olvastam a matrica-jutalomról. Számomra fura dolog egy fizikai érettséget kívánó folyamatot külső eszközökkel siettetni. Az én nézőpontomból a gyerek készen áll a szobatisztaságra, ha fizikálisan érett rá. Nem akkor, amikor annak a szülő szerint itt van az ideje. Tegyük hozzá, lehet, hogy a gyerekünk nagyon szeretné azt a matricát, és tényleg meg is tesz minden tőle telhetőt, ám még nem érett a dologra. Két okból is csalódni fog magában: nem sikerült, amit anya annyira szeretne, és nem kapja meg a matricát sem, amit ő szeretne nagyon…

Szóval a külső kontrollnak csak egyik megjelenése az, hogy kívülről jövő visszajelzések határozzák meg a gyerek és cselekedetei értékét. A másik az, hogy a gyerek nem önmagáért tesz meg valamit, nem azért készít pl. ajándékot a nagymamának, mert örömet akar vele szerezni, hanem, mert kap érte valamit. Jutalmat vár a cselekedeteiért még azokért is, amelyek egyébként általában elvárhatóak. Itt pedig elvész az önmagáért, az élményért való cselekvés. Azért jó összepakolni, mert utána megtalálja a dolgait, és nem esik át mindenen, éjszaka pedig nem lép legóba. Nem azért, mert akkor anya megengedi, hogy x percet játsszon a gépen, vagy megveszi neki azt, amit már rég kinézett.

Az önmagáért való tevékenység az, hogy tudjon örülni magának a ténynek, hogy képes volt megtenni, létrehozni, alkotni, kitalálni valamit, fontos önbizalom-építő, amely a jutalmazással kimarad a gyerek életéből. Ha nem szerez információkat a saját képességeiről ezekkel az önmagukért való tevékenységekkel, nehezebben tudja kezelni az őt ért kritikát, vagy az ilyen helyzetekkel kapcsolatos negatív érzéseket.

A gyerekek pontosan le tudják másolni a szülők által mutatott példát. „Manipulálni próbálnak a szüleim? Hát én is manipulálom őket! Ha nekik valami fontos, úgyis kitalálnak valamit, hogy rávegyenek, én pedig tudom emelni a tétet.”

Kölcsönösen próbáljuk rávenni egymást, hogy azt tegyük, amit elvárnak tőlünk. A jutalmazás kétségkívül hatékony módszer lehet rövid távon, hiszen a gyerekek általában jól motiválhatóak ajándékokkal, meglepetéssekkel. Ám eljön az idő, amikor már nem tudunk elég nagy jutalmat ígérni akkor, ha valamihez nincs kedve. (Mint a büntetés kifordítva. Vannak dolgok, amelyekhez már nem tudjuk tovább emelni a büntetés mértékét…)

Fontos lépés lehet a jutalmazás módosításában, ha megjegyezzük, amíg csak nekünk a szülőnek fontos valami, addig jutalmazással ugyan átmenetileg elérjük, amit szeretnénk, ám a jutalmak egy idő után túlnövik az eredeti szándékot.

Fotó: www.foter.com