Elegem van abból, hogy mindenért legalább tízszer kell szólni, és ha csak tízszer, akkor az viszonylag jó.
Így aztán szigorúbbra vettem a figurát.
- A-a, amíg nem öltözöl át és nem mosol kezet, nem csinálhatsz mást!
- De csak...
- Nincs "de csak". Irány kezet mosni, de előtte vedd le a kapucnist és terítsd le szépen a székre.
Az arcát nézve igyekszem nem röhögni, de nagyon nehéz megállni.
- Nem, nem ezt kértem. Azt kértem, hogy terítsd a székre, nem pedig azt, hogy dobd az ágyra - mondom türelmesen.
- Hjajjjj - hörög -, mindent nekem kell csinálnom?
- Nem. Csak azt, amit te is meg tudsz. Ezerszer megbeszéltük, hogy mindenkinek csak a saját dolgát kell tennie.
Felmászik az ágyra, megfogja a visszagyűrődött ujjú kapucnis felsőt, majd odacsoszog a székhez, és rádobja. Ahogy esik, puffan, oda sem néz, akár le is eshetett volna.
- Balázs, ez nem jó. Légy szíves, húzd ki az ujjait és szépen terítsd le.
- Fúú, de utállak néha - mondja enerváltan.
- Nincs ezzel semmi gond, van ez így, de azért normálisan tedd a székre a ruhádat, holnap is ezt fogod felvenni, ne úgy nézzen már ki, mint amit egy kutya szájából szedtek ki.
- Ha öreg leszel, semmiben nem fogok segíteni neked!
- Nem is foglak semmi olyanra megkérni, amit magam is meg tudok csinálni.
Egy beszélő robotpilóta sem lehet nálam szenvtelenebb. Megy ez; szinte látom, hogyan hódolnak be egyesével a gyerek agysejtjei az atyai akaratnak.
- A zoknit is cseréld le. - Mivel papucsot is nagyon ritkán hajlandó felvenni, így itthon vastag zokniban járunk - én is.
- Már lecseréltem, nem látod?
Frankón ideges. Én remekül szórakozom (kedves Olvasó, mielőtt azt hinnéd, hogy ez a párbeszéd most zajlik le először kettőnk között, elárulom, hogy nem. Évek óta ez megy. Kisebb-nagyobb dolgokban engedtem sokszor, de ezentúl nem teszem. Rend lesz, még ha belepusztulunk is, és bár úgy néz ki, inkább én leszek az, akivel ez megtörténik, akkor is).
- Jó, de akkor hol a szennyes zokni?
- Nem tudom - mondja a világ legtermészetesebb hangján.
- Egy perce vetted le.
- Akkor sem tudom.
- Akkor keresd meg.
- De nem tudom, hol van!
- Pont azért kell megkeresni - mondom a közértnyitásra váró alkoholista türelmével.
- Hogy keressem meg, ha nem tudom, hol van? - kiabálja.
- Fogalmam sincs. Mondjuk nézz körül az ágyon, ott vetted le, máshol nem lehet.
- Hülye vagy - mondja úgy, mint aki tényleg egy hülyének magyarázza, hogy miért nem lehet betuszkolni a körformát a négyzet alakú lyukba -, hát nem érted, hogy nem tudom, hol van?
Nem szoktam gondot csinálni abból, ha lehülyéz. Természetesen elmagyarázom neki, hogy nem a legilledelmesebb stílus így értésére adni valakinek, hogy nem ért vele egyet, de bizony van, hogy megérdemlem a "bókot" - persze emellett rá szoktam szólni a hülyézésért -, ám most nem teszem, inkább rávilágítok a lényegre.
- Egy perce vetted le úgy a zoknidat, hogy nem tudod, hol van és én vagyok a hülye? Keresd meg, de azonnal!
Csodák csodája, megvan a zokni.
- Megyek kezet mosni - vonul sértődötten a fürdőszoba felé.
- Ha már arra mész, a nadrágodat is rakd a székre - mondom neki kedvesen.
- Mindent én csináljak? - kérdi megint elhaló hangon.
- Nem. Én berakom a mosógépbe, majd kiteregetem, összehajtom és elrakom. Tőled csak ennyit kérek, hogy mikor leveszed, normálisan tedd le, ne egy kupacba oda, ahol éppen vagy.
- Nem tudom, hogy kell.
- Nem hát. Biztos még sose mutattam - csippentem össze a gatyáját a derekánál és terítem a szék támlájára.
Nekiáll kezet mosni, de miközben kinyitja a csapot, telemegy vízzel a szappantartó. Persze nem úgy mossa, ahogy már ezerszer mondtam-mutattam, hanem úgy, hogy szappanozás előtt áztatja sokáig, majd kb. egy másodpercig szappanozza, és két másodperc alatt mossa le. Természetesen a földre rázza a kezéről a vízcseppeket, még véletlen se a csapba vagy az amellett lévő kádba - nyilván azért, mert még erről sem beszéltünk soha.
- Balázs, ne ázzon ronggyá a szappan, öntsd ki a vizet a szappantartóból, légy szíves.
- Jajjj, miért én? - Szörnyen fáj neki az élet.
- Mert te engedted tele.
- Már tele volt.
- Nem volt.
- B@ssza meg - morogja az orra alatt.
Káromkodni sem tilos nálunk: például teljesen elfogadható, ha LEGO-kockára lépünk, vagy belerúgunk a küszöbbe, ágylábba vagy akármibe, ami keménységben jobb nálunk. Viszont ezúttal nem indokolt.
- Hogy mondod?
- Sehogy - fogja meg a szappantartót és önti ki belőle a vizet. Persze, hogy beleesik a szappan is, de mint aki jól végezte dolgát, kiviharzik.
- A-a, gyere vissza!
- Miért? - kiabál vissza dühösen.
- Mert a szappant a csapban hagytad!
- Nem én voltam.
- Nem hát. Magától ugrott a csapba, nem? Rakd vissza, kérlek.
- Hülye vagy.
- Az vagyok, mert nem hiszem el, hogy nem miattad van a szappan a csapban?
Próbálja megfogni a szappant, ami nyolcszor csúszik ki a kezéből, mert hát egy (gyerek)kézzel nem könnyű; nem mintha nem tudná, hogy kettővel könnyebb, de csak azért is eggyel próbálja.
- Nem megy, látod? - mondja kétségbeesetten, de gyanítom, hogy kettőnk közül én vagyok valóban kétségbeesve, viszont mindemellett rettenetesen nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne nevessek, csak szigorúan nézzek.

Most épp az orrát túrja. Szerencsére nem eszi meg, viszont simán bedobálja az ágy és a fal közé. Mikor rászólok, rezzenéstelenül mondja az arcomba, hogy semmit sem csinált.
Nem tudom, hogy sírjak-e vagy röhögjek - inkább az utóbbi. Mintha sose szóltam volna még ezekért, úgy kell elismételni nap mint nap. Hol ezt, hol azt, de valami mindig van, amin össze lehet veszni, amit direkt másképp csinál vagy nem is csinál, vagy meg kell csinálni utána, mert magasról tesz rá... de nem adom fel: itt rend lesz és fegyelem :)

Olvasd el ezt is: Időzavar a fürdőszobában - egy apa szélmalomharca a fiával a zuhanyért

Indexkép: pixabay - Alexas_Fotos