Nézem az ingerült szülőket, amint a gyerekeiket rángatják...

Ma azt olvastam, hogy egy anyuka megfeledkezett a 3 hónapos kisbabájáról és dolgozni ment. Mire a munkaidő végén rátalált az autóban hagyott picire, már késő volt.

Az ember a teremtés koronája. Minden más teremtmény felett állónak érzi magát. Néhány napja a szülői gondoskodás magasiskolájából mégis egy aprócska madár adott leckét nekünk, embereknek. A teraszon üldögéltünk Fannival, amikor a cicánk kisétált a házból, hogy egy kis füvet rágcsáljon. Ahogy megjelent a kertben, a környékbeli fákon riadót fújtak a madarak.

Az egyikükben különösen erős volt a védelmező ösztön. A veréb nagyságú madárka hangos csipogással odarepült közvetlenül a hatkilós párducunk elé, csapkodott a szárnyaival, mindent elkövetett, hogy magára vonja a figyelmét és elcsalja a közelben lévő fészkétől. Szegény teljesen kétségbe volt esve, bármit megtett volna azért, hogy az utódait megóvja. Szó szerint az életét is feláldozta volna a kicsinyeiért. Nem tudhatta, hogy a cicánk - aki pár napos korában megárvult és mi neveltük fel - sokkal inkább érzi magát embernek, mint macskának és esze ágában sincs levadászni a fiókáit. Ő a veszélyt látta, amit mindenáron el kell távolítani a fészek közeléből.

Nézem az ingerült szülőket, amint a gyerekeiket rángatják. A kismadárra gondolok és arra, hogy milyen kár, hogy az emberiség egy részéből már kihalt ez a mindent elsöprő, önfeláldozó szülői gondoskodás.

Forrás: Lányomnak az életről
Indexkép: publicdomainpictures.net