Vért izzadhatnak a hollywoodi filmforgatókönyvírók, akkor sem találnak ki olyan mély valóságtartalmú és embert próbáló históriát, mint ami Magyarországon, az ötvenes években megtörtént. Igazából romantikus szerelmi történet is lehetne Bártfai Szabó László és Kovács Paula életmeséje, ha nem szólt volna közbe a történelem. Alighogy megismerkedett a fess katonalegény és a törékeny tanítónő, máris indult a katonai szerelvény a Don-menti frontokra. Aztán a levelek is... Oda s vissza. Akarták, hogy újra lássák egymást.

S az akarat csodákra képes: a századparancsnok túlélte a doni katasztrófát. Küzdelmes visszavonulását Az utolsó emberig című nagysikerű könyvében publikálta 1988-ban. A megpróbáltatások azonban nem értek véget: a "nagy tapsok idején" vezérkari tisztként ő sem kerülhette el a sorsát. Az ÁVH letartóztatta, vádemelés és bírói eljárás nélkül börtönbe zárták, majd internálták. Budapesti lakásukat elkobozták, feleségét és kisfiát kitelepítették. Két évig nem tudtak egymásról. De megint akarták, hogy újra fogják egymás kezét.

Ezt az akaratot tiszteltem bennünk. Összefonódott a sorsuk, hiába próbálták őket a történelem szemétdombjára dobni, semmilyen viszontagság nem tudta szétszakítani kötelékeiket. A két idős, tisztességes, szerény emberrel sokat beszélgettem. Laci bácsit nagyapámnak fogadtam, Paula nénit pedig a tüneményes nagymamák közt tartottam számon, aki szépséges mesekönyveket írt. És nem tudta elhallgatni a kitelepítés során átélteket sem. Mindkettőjük kézirata hosszú évtizedekig fiókban lapult. Volt idő, amikor beszélni is veszélyes volt az "élményeikről", kiadásról szó sem lehetett. Néhány éve a Történeti Hivatal pályázatán mindketten első díjat kaptak műveikért. Most végre együtt olvashatjuk a dokumentumértékű visszaemlékezéseiket, valójában két könyvet, melyek jól kiegészítik, hitelesítik egymást. Sajnos ezt a vaskos kötetet már egyikük sem veheti kézbe...

Az utóbbi időben mintha kevesebb memoár jelenne meg a könyvpiacon, ez persze nem azt jelenti, hogy hallgatni kell közelmúltunk szörnyű eseményiről. Bártfai Szabó László és Kovács Paula izgalmas és fordulatokban bővelkedő  írása történeti értékén túl mementóul is szolgál: emlékezés a "személyi kultusz" ártatlan áldozataira.

Borzák Tibor

A feleség

(1910-2004)

1951. november 3-án az őrnagyi rangban katonai szolgálatot teljesítő családfő nem tért haza. Helyette három bőrkabátos ÁVH-s csöngetett be este, házkutatást tartottak. Két nappal később a magára maradt tanítónő feleséget ötéves kisfiával együtt kitelepítették Tarnazsadányba. A család segített összecsomagolni a kétségbeesett asszonynak, s hajnal három órakor elindultak az ismeretlenbe. A "befogadó" család eleinte nem volt irántuk bizalommal, mivel egy tanácsi ember előzetes információi alapján besúgónak gondolták. Később azonban oldódott köztük a feszültség. A fővárosból a vidéki faluba költöztetettek több mint két évet töltöttek el együtt, egy nyolcszobás kúriába kitelepített közösség tagjaiként. Munkát nem kaptak, így a hétköznapok nagyon lassan és keservesen peregtek, de megpróbáltak közösséget teremteni: amiben tudták, segítették egymást, összezártan éltek, s a közös sors enyhítette kényszerű magányukat. Az asszony férjéről csak sokára érkezett hír: Kistarcsára internálták. A falu párttitkára megpróbálta kihasználni az egyedülálló nő kiszolgáltatottságát, ami a kitelepítés ádáz körülményeinek elviselése mellett még külön megaláztatást jelentett számára. Kisfia ott kezdte el az általános iskolát. Kitelepítésüket 1953-ban szüntették meg, ezután Nagykőrösre költöztek a rokonokhoz, ahová hamarosan követte őket a feloszlatott kistarcsai internálótáborból szabadult férj is. Két szörnyű év után itt láthatták viszont egymást.

A férj

(1915-1999)

1951. november 3-án letartóztatták az őrnagyi rangban katonai szolgálatot teljesítő férjet, mint később kiderült, tizenhárom társával együtt. Az őrnagyról olyannyira nem lehetett tudni, mivel vádolják, hogy egy kihallgatás során maga a kihallgató tiszt "ajánlotta fel" neki a "választás" lehetőségét, ismerje el, melyik bűncselekményt követte el a felsoroltak közül. Megjárta a poklok poklát: a börtönben megaláztatások sora érte, megismerte a rabok sorsát. És miután semmilyen bűn bevallására nem tudták rábírni, 1952. január 31-én több tiszttársával együtt a budapesti börtönből Kistarcsára internálták. Később itt értesült arról, hogy letartóztatása másnapján feleségét és kisfiát kitelepítették Tarnazsadányba, és elvették a lakásukat. A hír hallatán rettenetesen kiborult, bajtársai csak nehezen tudták megnyugtatni. Hamarosan "beszélőre" engedték, de óriási csalódására hitvese helyett - akit nem engedtek fel Tarnazsadányból - a bátyja látogatta meg. Azidőtől havonta egyszer csomagot is kaphatott. Társaival együtt a kistarcsai internálótáborban élte meg Sztálin halálhírét, amely még a bemeszelt ablakokon keresztül is beszivárgott a táborlakókhoz. Hamarosan valamennyien szabadultak, az őrnagy megtalálta évek óta nem látott feleségét és kisfiát, akik időközben elhagyták kitelepítésük helyszínhét, és Nagykőrösre költöztek a rokonaikhoz. Két szörnyű év után itt láthatták viszont egymást.