Színház: változó jegyárak, változó minőség

Ha valaki egy hónapban egyszer el tud menni színházba, örülhet neki. Na, nem csak azért, mert annyira megfizethetetlen minden előadás, hanem mert gyakran nem kapunk észhez időben, s már nincs jegy arra a darabra, amit és amikorra kinéztünk magunknak. Vannak olyanok is, melyek már a premiert követő pillanatoktól kezdve az egész évadra megközelíthetetlenek. (Idén ilyen az Operaház fantomja és a Rómeó és Júlia.) Vannak, melyeket jobb nem megközelíteni, s vannak, melyek kitartóan szórakoztatják a publikumot már évek óta.

Az egyik szombat estén egy könnyed darabot megnézvén gondoltam arra, nem olyan vészesen megfizethetetlen ez a fajta kikapcsolódás, már csak a könnyebb jegy-hozzáférést kellene elősegítenem. Erre való a pártoló tagság – olvasom minden fórumon és honlapon, hát döntenem kell, melyik színházat pártoljam hát. Aztán megtorpanni látszom mégis, amint kicsit jobban figyelem a kínált programot s az árakat. Meg a népet, mely közül minden második megszólaló hetente ott van a nagy durranásokon. Már bennfentes szagokat érzek egy-egy hozzászólásukat hallván, hát visszahúzódom a megfigyelő pozícióba. Böngészem a kínálatot: Spiró György Koccanása a Katonában (áprilisban már nem lehet megnézni, az összes jegy elkelt, mondták a jegypénztárban március első napján), A vágy villamosa a Budapesti Kamara Tivolijában (á, arra sosincs jegy, taglalta a pénztáros néni), vagy a Honderű (szintén Spiró, szintén Kamara), esetleg az Operaház Fantomja a Madáchban (fentebb említett okok miatt ez komolyan szóba se jön, ugye…).

S a jegyárakat tekintve is rendesen változik a kínálat. A Rudolf Péter rendezte Csak bűnök és bűnök például 1100 Ft az Újszínház Stúdiószínpadán, Csehov Ivanovja alig túl a premieren 1700 Ft-ért nézhető a Katonában, míg a Huszti Péter rendezte Üvegfigurák 800-ért a Madách Kamarában.

Szóval, jó annak, aki egy hónapban eljut egy-egy jól sikerült darabra. A felmérések szerint azonban átlagosan csupán félévénte vagy annál ritkábban megy színházba a magyar ember…

Mozi: Plaza vagy Művész?

Tömegnyomor, 1000 Ft körüli jegyárak, elsózott pattogatott kukorica – röviden a plázás mozi-élményeimről. Aki kedveli a bevásárló papírtasakok zaját, a meleget és az ételszagot egy helyen és egy időben, miközben épp a Gyűrűk urára, A passióra vagy a Pelenkás bajkeverőre várakozik, annak persze beválhatnak a nagy Palace-ok. Aki kevésbé, annak valami csendesebbet, lassúbbat, s persze füstösebbet kínál a moziverzum. A bazi nagy görög lagzit vagy a Csokoládét a Hunniában, a Magdolna nővéreket, az Intimitást vagy épp a Dogville-t a Művészben. Körülbelül hatszázért. A Hunnia kávézójában aztán jazz, rock and roll vagy bossás háttérzene kíséretében inni is lehet rá egyet: kávét, rumos teát, sört vagy bort – a frissen megtekintett „régi idők” mozifilmjét feldolgozandó.

S hogy milyen szempontok vezérelhetik a jól bejáratott mozilátogató közönséget a filmválasztásban még? Hát példának okáért a kedvezményes nap intézménye. A Toldiban például átlagosan 620-680 Ft-ért kínálnak filmvetítési estéket, de a kedd lehet a favorit, hisz ekkor 50%-ot faragnak a jegyárból. A Westendben a hétfő a befutó, ekkor ugyanis 1150 Ft helyett 650-ért lehet megtekinteni a legújabb filmcsodákat. S végül még egy példa a sok közül: a Corvin szerdán kínálja legkedvezőbben magát: 600-ért lehet e napokon mozizni a más esetekben 690 Ft, 890 Ft és 990 Ft-os belépő helyett. Hiába, nem elég a filmet szeretni, a mozi marketing-startégiáját is ismerni kell…

TV: az van, amit a nézők akarnak

A leggyakrabban mégis a tévékészülékünk előtt múlatjuk az időnket, amint egy picit több adódik belőle. Érthető, hisz nem kell érte kimozdulni, nincs helyár és ruhatár sem. Van viszont nagy adag választék – sok esetben „egykaptafára” vett kereskedelmi gagyulás. A lényeg: a néző dönt és választ. Íme néhány pillanatkép a közelmúlt terméséből.

Ha kedd, akkor TV2 és az ő Nagy Ő-je.  Bár Anikó – családi nevére nézve Molnár – nem teniszbajnok, némi kereskedelmi csatorna-átszökellést követően jó nagy Ő-vé avanzsált. Azóta csak úgy potyognak a hímek körülötte kifelé, kik kezdetben ujjtördelő izgalmakat produkáltak a rózsaceremónián, s valószínű, hogy – a Nagy Ő-rajongókat leszámítva – azóta sem keltenek pozitívabb benyomást a nézőben, ahogy tablószerűen felsorakoznak az ítélet perceiben. Az erősebb nem képviselői… Hát ez a csúcsszuper romantikus vetélkedő, mellyel – Szarvas László szerint – helyreállt a világ rendje. Maradjunk annyiban, hogy gusztus dolga.

A továbbkapcsolás mechanizmusában most az RTL-es Bajor-shownál tartok. Ez már csütörtök, s szerintem Imrénk is csütörtököt mondott. A szórakoztatónak és műfajában nagy hiányt betöltőnek beharangozott ál-kabaré ugyanis a premierjén úgy kezdődött borzasztóan, amilyen erőltetetten, szétziláltan és rém gyengén zajlott és végződött. Tán jó is, hogy csak havonta kopogtat a képernyőn a Heti Heteses kicsi huszár, mert addig tán van némi ideje a befogadónak félretenni a shownak nevezett valami huza-vona hangulatát, a fárasztó vicceskedést, meg a Bajor agyonhajszolt poénjait. Jó volna, ha csak ezt az egyet kéne felednünk!

De ha valaki adott már esélyt a közszolgálatinak is, hát a Rózsa Gyurit kaphatta cserébe. Szó se róla, az örökkön szomjazó kvízmester néhány örökbecsűje maradandó élményt okoz, maga a Quizfire nevű vetélkedő eseménymenete, melynek vezetésére György vetemedett, már kevésbé. Amikor a csatorna honlapja a műsorról azt írja, hogy ez olyan modern stratégiai játék, melyet „drámai elemekkel és szemkápráztató képi világgal” ruháztak fel, bizonyára a Rózsa és a pohár víz című stúdiós tájképre, valamint a műsorvezető sziporkáira gondoltak a szerkesztők. A „tessék parancsolni, itt az élet!”- kezdetű bemelegítést követően György hamar lebratyizott a játékosokkal (akik vele nem nagyon akartak). A „Mariann, – szólíthatom így, vagy szereti a vezetéknevét?” kezdetű, bohózatba illő butáskodás már kifejezetten ingerküszöb-súroló, a Vágót imitáló „én azt mondom, BÉ, csak hogy én is játsszam egy kicsit” egyenesen idegesítő volt, de itt van még „a bajnok mindig továbbjut” jelmondat, melynek elhangzását követően a néző feltehetőleg a távirányítón levő piros gomb megnyomására határozza el magát.

Ha ez a romantikus cirkusz, a poén nélküli kabaré és a döcögős, képzavaros vetélkedő a kínálat, a közönség hamar dönteni fog. Például meg sem áll a legdrágább színházi előadást kínáló jegypénztárig, s utána két Palace-ban is sorban áll.

Amondó vagyok, jöjjön inkább a tavasz.