Érdekes módon én azt tapasztalom a munkám során, hogy az emberek mélyen alulértékelik magukat. Nem ismerik fel az értékeiket, nem tudják, mennyit ér a munkájuk, és hogyan kommunikálják mindezt az önéletrajzukban. Azaz nagyon szűkszavúak és semmitmondóak az életrajzok. A legnagyobb meglepetést a HR szakemberek jelentik számomra, akik még sokszor a formai követelményekkel sincsenek tisztában, nemhogy a sikeres önmenedzseléssel.

Túlzásokkal csupán egyetlenegy csoportnál találkozom, mégpedig a diplomás pályakezdőknél vagy az egy-két éve dolgozóknál. Az ő életrajzuk hemzseg a frázisoktól, a feltupírozott feladatoktól és eredményektől, semmitmondó motivációs leveleik pedig néha a komikum határát súrolják. Természetesen megértem őket, hiszen nem tudnak még szakmai múltat felmutatni, és nehéz összehozni akár egy oldalnyi életrajzot is. Azonban egy ilyen életrajz egy rutinos felvételiztetőnek azonnal szemet szúr, és mivel hamis, valószínűleg félreteszi.

Én – ha egyéb paramétereknek megfelel –, adok még egy esélyt a fiatalnak, mert hiszek abban, hogy a szavaknál sokkal beszédesebb a metakommunikáció bármilyen életkorú is a jelölt. Nyilván minél tapasztaltabb valaki, annál jobban igyekszik kontrollálni a testbeszédét, de színészkedni nagyon nehéz. Leginkább az kelti fel a gyanút bennem, ha egészen másképp viselkedik az első és a második interjún az illető. Például az egyiken magabiztos nagymenő, a másikon a nyugodt erő mintaképe. Mindig megfontolásra intem a megbízót ilyen esetben.

Nem értek egyet azzal, hogy váratlan, sokszor az intimitást sértő kérdésekkel zökkentsük ki a jelöltet a beszélgetés menetéből. De arra mindig törekszem, hogy a hiteltelenséget kiszűrjem. Ha valaki nem tud példákat hozni azonnal a szakmai eredményeire, vagy a személyes tulajdonságait megokolandó, az vagy hazudott az életrajzában – vagy nem készült fel alaposan álláskeresésből.