Kedves Levélíró,
rettenetesen sajnálom, hogy ennyire összejött minden – lehet, hogy ez életének a legnehezebb szakasza. Egy pici gyerek igényei eleve nagyon igénybe tudnak venni egy felnőtt embert, két pici még inkább, és ha úgy érzi, a férjétől sem annyi segítséget kap, amennyi ideális lenne, akkor még nehezebb. Természetesen ha Ön töltöttebb lenne, akkor a helyzetet is könnyebben kezelné, de hogyan lehetne töltöttebb? Az ovis korú kisfiú pedig nyilvánvalóan az egész rendszer feszültségeit jeleníti meg. Tehát a felnőttek szintjén kellene először kezelni a problémát. Én ott látnék kitörési pontot, ha valahogy jó hangvételben meg tudná beszélni a férjével, hogy miben, hol tudna segíteni. Ha csak egy pár óra nyugalmat tudna Önnek biztosítani, amikor egy picit feltöltődhetne, alhatna; ha az éjszakai mászkálás helyett esetleg eleve együtt aludnának, talán máris jobb lenne. Az lenne a legfontosabb, hogy az Ön lemerült akkumulátora egy kis töltéshez jusson. Ezért érdemes minden megspórolható, fölösleges akadályt kivenni a rendszerből és minden apró lehetőséget kihasználni. Hogyan tudna bármi módon pihenéshez jutni? Mi az, amiben viszonylag büntetlenül lehetne engedni a nagyobbik fiúnak? Annyira szépen, pontosan észreveszi, mikor mire van szüksége a gyereknek! Pl. leírja, hogy a kistestvér születése után is volt megoldás: ha valaki játszott vele. Azt írja, akkor nem csapkodott, nem tiltakozott. Tehát azt igényelte, hogy valaki játsszon vele. Most – azt írja – arra tart igényt a nagyfiú, hogy a szülei közelében lehessen és az alvással se kelljen tőlük eltávolodni, amíg ilyen feszült a helyzet. Ez teljesen érthető és az Ön ösztönös válasza is az, hogy „szívesen alszom vele”. Mindig meg lehet találni, mire van szüksége valakinek ahhoz, hogy a helyzetét jobban viselje. És mindig a legelemibb igényt kell előre venni: ez esetben az Ön pihenését. Az, hogy a férje talál-e munkát, alapvetően az ő felelőssége, akkor is, ha ezt most nehéz elfogadni. De ha otthon valamilyen formában tud könnyíteni a helyzeten, az máris nagy segítség. Nagyon fontos lenne, hogy Önök ketten megpróbálják megőrizni a szövetségesi hozzáállásukat egymáshoz. Minél nagyobb a baj, annál inkább összezárva tudnak kilábalni belőle. Érdemes ilyenkor félredobni a félredobható szabályokat: ha nincs minden nap meleg étel, nem baj, ha a gyerekek csak kétnaponta fürdenek, attól sem lesz semmi bajuk. Olyanformán lehet az ilyen helyzeteket kezelni, mintha a ház tíz sarkából kéne összekapirgálni ötszáz forintot: az ember itt is talál egy kis energiát, ott is talál egy kis segítséget, amott is megspórol egy kis pluszmunkát és a végén valahogy túléli. A legnagyobb energiapazarlás a bűntudat. Amennyire látom, Ön a VÉGSŐ HATÁROKIG megteszi, ami telik az erejéből, akkor MÉG mit várna magától? Vannak helyzetek, amik meghaladják az embert, és olyankor bőven elég, hogy megtettük, ami tőlünk telt. A gyerek érezni fogja, ha Ön megnyugszik és ő is lazábban éli majd meg. Ha nem tud aludni a kissrác, mert érzi, hogy mindenki ki van készülve, akkor engedjük meg, hogy ne aludjon. Ha helyette egész nap rohangálhat a játszótéren vagy az udvaron, majd kidől magától is. Lehet, hogy az egyes példáim pontatlanok, de a lényeg, hogy az elvet megértse. Minden jót, sok sikert és semmi bűntudatot kívánok – a nagyobbik fia is érezni fogja, hogy ebben a nehéz szakaszban sem hagyta magára, hogy együtt csinálták végig!


Frank Orsolya
2013-02-03 15:42:36