Ráérős történetmesélés - 2. rész

Ennek a masinának is volt ám egyedi, nem gyárilag kapott jellegzetessége: egy kis házi buhera. A vetítő méretével megegyező nagy, nehéz és ormótlan áramátalakító volt alá mesterkedve – fusiból kifolyólag. Ezt, az egyébként jól szuperáló vetítő tákolmányt a lányok nőtték ki, s került nyugállományba, lomkamránk sötét zugába. (Rehabilitálása után egy ideig még tovább szolgált az iskolában, ahol tanítottam.)

Aztán a játékboltok polcairól is kezdtek eltünedezni a nem anyagkispórolós, gyerekálló, bombabiztos, fémházas diavetítők, s lettek gyakori hiánycikké. Pedig még sokan keresték ezeket. Karácsony és gyereknap előtt rapszodikusan fel-feltűntek hitvány utánzataik: a drága, de könnyen zárlatos, megolvadós, gyatra minőségű, műanyagházas komolytalanságok. Aztán egy technikai forgószél nyomán új igények születtek a fiatal, kisgyermekes szülők körében, s már csak kevesen hiányolták a kizárólag diafilmek megtekintésére kreált nézőkéket, vetítőket. A hírközlési és szórakoztató elektronika szédületes tempójú fejlődése: a plazmatévék, a mindenféle videó- és DVD-lejátszó, a multifunkciós és egyre kisebb mobilok, PC-k, laptopok, digitális kamerák, táblagépek és kulcstartón hordozható kütyük óriási kínálata (egyre elérhetőbb áraival) játék- és ipartörténeti műemlékekké tette az egykori kedves „játszótársakat”: a diafilmnézőket, diafilmvetítőket, valamint a diafilmeket. (Amik nem csupán kicsiknek szóló mesefilmeket jelentettek ám, de komoly iskolai szemléltető eszközöket is!) Többé nem fogjuk látni őket. Vagy lehet, hogy mégis?

Újra diafilmet nézek, mesét. Úgy, mint ötvenhat évvel ezelőtt. Mindjárt a végére érek. Egykor kedvenc mesefilmem sztoriját nem felejtettem el, de a részletek bizony elhalványultak már emlékezetemben. Sebaj, a filmkockák logikája segít. Meg is van:

„Gonosz püspöke tanácsára máglyára küldi szerencsétlen hitvesét az ifjú király. Erzsikét szekérre ültetik, viszik a vesztőhelyre, s mellé dobják utálkozva mind az összes csaláninget, amiket a börtönben készített.”  
 
Igen, igen, emlékszem már. Olvasom a tovább a képaláírásokat, nézem sorra a jól ismert rajzokat. De hol a dianézőm vagy a diafilmvetítőm? Itt valami nem stimmel.

Nem kunkorodik - kicsúszva tartójából - az egyre fogyó film, s nem érzem orromban egyre melegebb vetítőm pácolt fadobozának fanyar illatát se. Akkor meg mit bámulok én olyan átszellemülten? S mi ez a kezemben? Miért markolászom a számítógép egerét, ahelyett hogy csavarnék egyet a csontszínű kis tekerőgombon? A már nem létező tekerőgombon? Hát, itt a bibi.

Gyermekkoromat visszahozó szellemidézés zajlik előttem a számítógépen, a 21. századi Óz, az internet jóvoltából. Mindez „nem boszorkányság, csak technika!” – jut eszembe hirtelen a sokat harsogott korabeli reklám.  A vad hattyúk negyvennégy kockából álló története képenként kitölti a monitor plazmaképernyőjét, s a kép alatt, ahogy a keskeny, perforált diafilmen is alul látható a meseszöveg. Addig nézhető, amíg jólesik. (Diszlexiásoknak ajánlott!) Nem ugrik el automatikusan. S a komótosan, saját tempóval elolvasott rész továbbításához nem tekerni, csak kattintani kell egyet. De a diafilmnézés illúziója így is majdnem teljes. Görgetem tovább az egérrel kisgyermekkorom első mesediáját, mert hátra van még ebben a retro utazásban a happy end:

„A vesztőhely felé zötykölődő szekér körül felbukkan tizenegy hattyú. Erzsike mindegyikre rádob egy csaláninget. S láss csudát! Elmúlik örökre a gonosz varázslat. A hattyúkból lett daliás királyfiak sírva-nevetve ölelgetik megmentőjüket, kedves húgukat. A király pedig ámulatából ocsúdva megbocsát ifjú hitvesének.”

Az egykor 18 forint 80 fillérbe kerülő; kemény, hengeres dobozkába csomagolt diafilm; a Magyar Diafilmgyártó Vállalat 1955-ben készült terméke több ezer filmtársával együtt - Bíró Ferenc megszállott gyűjtő jóvoltából – mindenki számára ingyen elérhető, letölthető az internetről. Fantasztikus! És a benne rejlő eszmei, kortörténeti érték mellett a lehetőség: a pozitív érzelmi, nevelői hatás is az. Íme egy új-régi játék. Pénzbe sem kerül. Jó példa arra, hogy a legmodernebb technika nem mindig nyomja el a meghaladottat szükségszerűen. Sőt, kiemelheti, felnagyíthatja annak bizonyos előnyös tulajdonságait. S még nagyobb hatása lehet az egymást kiegészítő kettőnek együtt. Csak élni kell vele! Gyermekeinkre, unokáinkra vár ez a családi és egyéb közösségeket újraélesztő kultúrkincs – Vámos Miklós szállóigévé vált mondását kölcsön véve - a „régimódi, ráérős történetmesélés”!

Fotó: Heinz-Hasselberg, Steinfurt: 273. Der Bildbetrachter 

Ráérős történetmesélés - 1. rész