Ehhez nyújtott segítséget nekem egy mese, annak feldolgozása az adventi időszakban. Az „Ámos báránya” egy kisfiúról szól, aki pásztorként tengeti szegényes életét és nincs semmije sem ezen a világon, csak egy kis fekete báránykája.
Mikor Jézus megszületett és a pásztorok a köszöntésére indultak, a gyermek is ment velük. Mindenki vitt magával valamit: tejet, vajat, báránybőrt... Az édesapa csendesen figyelmeztette a gyermeket, hogy ő is adhatna valamit, hiszen van egy báránykája. Az egyetlen kincse a gyermeknek... Ámos görcsösen szorította magához a bárányt, de mikor meglátta az istállóban fekvő kisdedet, elszégyellte magát. Még szegényebb, még nyomorultabb volt, mint ő...
Odavitte hát a jászolhoz a báránykát, és letette Jézushoz. Mária látva a gyermek szemében az önzetlen szeretetet, ugyanakkor bánatot, visszaadta a pásztorfiúcskának a bárányt. Mikor hazafelé bandukoltak, Ámos megpillantotta, hogy ott, ahol Jézus megérintette a bárány homlokát, egy hófehér csillag ragyogott...
Mikor először mondtam el a mesét, döbbent csend volt a teremben. Néhány gyermek szemében még a könny is ott ragyogott. Nem, nem magyaráztam a történetet, hiszen erre nincs szükség. Lelkükig ért minden szava.
Utána többször kérték a mesét más napokon is. Vártam. Vártam arra, hogy kis szívükig érjen el, hogy bizony vannak szegény gyerekek, vannak, akiknek enni is alig jut...
Lassan napközben is beszélgetni kezdtünk a témáról. Mit jelent szegénynek lenni? Miért jó nekünk? Hogyan tudnánk segíteni? A családokat is bevontuk a folyamatba. A szülőket bíztattuk a cipős dobozos karácsonyi akción való részvételre, ebben együtt, a gyerekekkel készítettek meglepetéseket a rászorulónak. Beszélgettünk napi jó cselekedetekről. Milyen jó, ha megoszthatom azt, amim van.
Egyre mélyebbre váltak a beszélgetések... Már néhány adventi mécses égett, már nagyon vártuk a fény születését...
Egy reggel készítettem egy asztalt. Csak egy egyszerű abrosszal volt leterítve. Mikor megérkeztek a gyerekek, kérdezték: „Mi ez? Mit csinálunk vele?” „Ez, az angyalok asztala. Ide lerakhatod a legkedvesebb játékodat, ha fel szeretnéd ajánlani Jézuskának.”
Csönd... Hosszú csönd...
„És visszakapjuk?” –kérdezték. „Nem tudom. Az angyalok elviszik a kis Jézusnak, hiszen neki semmije sincs, tudjátok! Nem kell azonnal döntenetek. Aki szeretné, az ajánlja fel csak a játékát!”
Egy hét telt el úgy, hogy reggel sokan hozták a legkedvesebb játékukat, aztán letették az asztalra. Néhányan visszavették napközben. Aztán újra visszatették az asztalra. Egy kisfiú – soha nem felejtem el az arcát - az asztalra tett játékát fogta, az égre nézett, közben folytak a könnyei és ezt suttogta: „Kérlek, nagyon vigyázz a szarvasomra! Őt nagyon-nagyon szeretem!...Tudom, hogy te is szeretni fogod! Köszönöm…”
Aztán elérkezett az a nap, mikor eltűntek a játékok az asztalról. Bánatos-boldog nap volt. Sokat beszélgettünk, hogy vajon mennyire örült a sok jó szívű gyermek ajándéknak a kisded. Volt olyan kisgyerek, aki azt is elmesélte, hogy szerinte éppen most, melyik játékkal játszik...
Úgy szerettem volna elmondani nekik az igazat, ami a varázslaton kívüli varázslat, de nem tehettem... A történet vége ugyanis már otthon zajlott, karácsony szent estéjén. Nem láttam – bár láthattam volna! -, csak a szülők és gyermekek mesélték ragyogó síró-nevető szemekkel, mikor januárban visszajöttek az óvodába: „Képzeld Szilvi néni! Jézuska visszahozta a kedves játékomat! És ...és képzeld! Ott volt a karácsonyfa alatt! Az enyém még új ruhát is kapott!...” - sorolták végeláthatatlanul.
Igen. Megismertettetem a szülőkkel a folyamatot, a mese végig kint függött a faliújságon. Megbeszéltem a szülőkkel titokban, hogy visszaadom az asztalra tett játékot, azzal a kéréssel, hogy karácsony szent este tegyék majd a fa alá.
A hatás döbbenetes volt. Minden szülő egytől egyig könnyekkel küszködve mesélte, hogy hiába volt még száz drágábbnál drágább játék a fa alatt, a gyermekük csak a visszakapott játékot dédelgette, azzal játszott egész este.
Mert az a rongyos volt a legkedvesebb, amit igazán szeretett! Amivel élményeket élt meg! Amihez kötődött!
Befejező gondolatként már csak egyetlen rövid történet hiányzik. A kisfiú, aki sírva vált el szarvasától, boldogan mesélte: „Tudod, mikor megláttam, hogy ott van a fa alatt, a torkomból kiugrott a szívem! És képzeld! A szarvaskám homlokán egy HÓFEHÉR CSILLAG ragyogott!”
.jpg){kind=small}
