Gyerek, az interaktív kiegészítő
Azt látom az utcán, a villamoson, de még a fogorvosi várószobában, és a saját praxisomban a klienseimnél, vagy a terápiás csoportomban is, hogy a legtöbb szülő öntudatlanul, szinte álomszerűen éli az életét és neveli a gyerekét. Nincs bennük a tudatosságnak egy szemernyi szikrája sem. Nem készültek fel lelkiekben egy család születésére, nem beszélgettek a párjukkal a várható szerepek kialakulásáról, hogy milyen irányba evezzenek majd abban a bizonyos hajóban. A legtöbben, mire öt-tíz éves lesz a gyerekük, valahogy megunják, belefáradnak, belesavanyodnak a történetbe. A tisztelet persze mindig a kivételeké! A gyerek szinte csak véletlenül van a szülő mellett, egyfajta csatolmányként, színes, interaktív kiegészítőként, mely meghatározza őt ebben az életben.
Megszámoltam, csak hárman nem
A negyed órás sétám alatt a boltból hazafelé megszámoltam a gyerekes szülőket délután négy óra felé, hogy hányat is látok belőlük. Huszonketten voltak. Ami döbbenet volt számomra, hogy akár álltak a buszmegállóban, akár a boltból jöttek kifelé, mind, csupán három kivételével, vagy telefonált, vagy az okos telefon képernyőjét bámulta, vadul nyomogatta, huzigálta ujjait a készüléken, miközben a négy, hat tíz éves mellette baktatott, vagy ácsorgott.
Nem ismerik a sajátjukat
Nem is kell csodálkozni azon, hogy sok szülő kérdezi magától, tőlem, hogy miért ilyen ez a gyerek. A kapcsolatba bele kell fektetni elsősorban időt, másodszor pedig energiát. Jelen kell lenni, elérhetőnek kell lenni. Természetesen nem mindig örömmel, és jókedvűen, hiszen nem robotok vagyunk, láthatja a gyerek azt is, ha fáradt, dühös, rossz kedvű az anyja vagy az apja. De ha egyáltalán nem lát semmit, mert nem élnek közös lelki, érzelmi életet, akkor nincs miről beszélgetni, akkor a kapcsolat, mint olyan, nem létezik, üres. Persze a szülő egy idő után felismeri azt, hogy a fodrásszal, vagy a műkörmössel, teszem azt a szomszéddal is többet fecsegett az elmúlt héten, mint a saját gyerekével, és a jobb érzésűekben, ez lelkiismeretfurdalást okoz. Sokan nem is tudják a nevén nevezni, csak egyfajta keserű ízt éreznek a szájukban, amikor erre gondolnak. Az ünnepek érkeztével, a legtöbben tükörként szembesülnek azzal, hogy a saját gyereküket alig ismerik, és istenigazából fogalmuk sincs, mivel lephetnék meg őt. Persze lehet támaszkodni a reklámok kínálta tébolyra is, hiszen mindig lesz valami, amit a gyerek megkíván, de hogy valójában minek örülne, mi érdekli, azt az átlagszülő nem tudja, hiszen nem is ismeri a gyerekét. A napi rutin, a házi feladatok kikérdezése, a vacsora után már nincs sem tér, sem idő a közös beszélgetésekre.
Lenyomom a torkodon
Az ünnepek hivatalosan és legálisan adnak lehetőséget az érzelmileg elhanyagolt gyermekek „megvásárlására” a kompenzálására. Amire egész évben nem jutott idő, azt most bepótolhatjuk, és odaadjuk ajándékokban, gyorsan, instant kis dobozkák formájában most. Hihetetlen számomra, hogy a mai tíz éves korosztály már többszázezer forintos okos telefonokkal rohangál, a mai tiniknek pedig egytől egyik van laptopjuk, tablettjük, mely a legjobb esetben is több tízezer forintos ajándék. Lehet azt mondani, hogy a világ változik kérem, és a gyerekem egy okos kütyüre vágyik a legjobban punktum. Az igazság azonban máshol van, és mondom ezt azzal a tapasztalattal, melyet nap, mint nap átélek, amikor a húsz és harminc éves családos férfiak és nők osztják meg velem abbéli emlékeiket, hogy nem volt kapcsolatuk a szüleikkel. A minap egy édesapa jött el hozzám, aki azt mesélte el, hogy testedzés gyanánt évekig aludt nyitott ablaknál télvíz idején kamaszkorában. Az édesanyja pedig csak nevetett rajta. Itt azonban nem csak arról van szó, hogy az anyuka elhanyagolta érzelmileg a fiát, hanem konkrétan még az egészségét is veszélyeztette. A fura az egész történetben az volt, hogy a meglett, már maga is édesapa státuszában élő férfiban fel sem merült, hogy az édesanyja viselkedhetett volna másképpen, és hogy a mostani életében a legtöbb problémát az a szeretetlenség okozza, amiben gyerekkorában része volt. Arra a kérdésemre pedig, hogy az édesanya miért nem csukta be az ablakot, miután elaludt, az volt a férfi válasza, hogy egyszerűen nem voltunk olyan viszonyban…
Bűntudatos ajándékok
No de visszakanyarodva oda, hogy ha nem ismerem sem önmagamat, sem a gyerekemet, akkor véletlenszerűen vásárolom meg a karácsonyi ajándékot, vagy a mikuláscsomag összetevőit, és mivel az ajándék tetszetős is meg drága, úgy a gyerek sem szólhat egy szót sem. Lenyomom a torkán azt amit én gondolok, vagy amire én vágyom, hiszen arról fogalmam sincs ő minek örülne. A bűntudat fura dolgokra ragadtatja el a szülőket, ám a nagy baj ezzel, hogy a gyerekeken teszünk ezzel erőszakot. A gyerek ugyanis nem fog szólni, örül persze a „nagy” ajándéknak, egyrészről nem is érti, másrészről akarja hinni, hogy őt ennyire szeretik a szülei. Azt viszont valahogy érzi, hogy kilóg a lóláb.
Mit lehet tenni?
Soha nem késő, mindig lehet újratervezni az útvonalat amerre haladunk. Ne legyenek kifogások, hogy nincs időm rá, nem érek rá, vagy túl sok idő telt már el. Nyissuk ki magunkban a szeretet igazi, elrozsdásodott csapját. Először persze lehet, hogy feszegetni kell, meg újra és újra próbálni, az is lehet, hogy csak csepegni fog az elején. Ne adjuk fel, hiszen ez adhatja az élet értelmét. A kapcsolódásaink többet érnek, többet mondanak el rólunk, mint azt gondolnánk, és a legfurább, hogy sokkal messzebbre hatnak, mint azt valaha is feltételeznénk!
Fotó: 1212eins/pixabay.com
.jpg){kind=small}
