Dzsungelmami szoptat (Cikkíró pályázatra beküldött írás)
Mi is kell ahhoz, hogy egy szoptatás sikeres legyen? Nézzük csak a kismamáknak, anyukáknak szóló lapokat, könyveket, internetes fórumokat. Szoptatós melltartó, szoptatós hálóing, szoptatós fotel, szoptatós párna, szuper mellszívó, digitális mérleg, cumisüvegek, sterilizáló gép, szilikon bimbóvédő, bimbóvédő krém, melltartóbetét, tejszaporító tea, bogyó, kapszula stb. Ha mindezeket nem szerzem be, talán el is hiszem, hogy nem fog sikerülni a szoptatás. A listán szinte elveszik a kisbaba és az anyuka.
Jó, megvettem mindent, talán menni fog. Akkor miért van, hogy az első hónapban a legtöbb anyuka cumisüveghez, tápszerhez nyúl, mert azt gondolja, nincs elég teje? Mindent megtettünk, a legjobb dolgokat vásároltuk össze a sikeres szoptatáshoz, valamit mégis kifelejtettünk?
Igen.
A szoptatási nehézségek alkalmával magunkat Dzsungelmaminak képzelni. Egyáltalán nem nehéz. Ott vagyok az újszülött kisbabámmal a dzsungel közepén. Nincs fotel, nincs párna, nincs melltartó, nincs betét, nincs semmi szoptatást elősegítő drága dolgom. Ott vagyunk a dzsungelházikóban, a matracon a KISBABÁM ÉS ÉN. És a két mellem, ami szoptatásra lett teremtve. Nem igényel cumisüveget, mellszívót, csupán egy kisbabát. Egy kisbabát, akit akkor etetek, amikor úgy látom, hogy éhes. Nincs órám sem. Nem nézem mikor evett előzőleg, nem nézem mennyi ideig evett. Persze lesznek sírós percek, órák, napok, de szépen lassan összeszokunk. Pontosan annyi tejcsi lesz, amennyire Neki szüksége van. Pontosan annyi tejcsi lesz fejés, pumpálás, csodabogyók nélkül. Hogy miért? Mert csupán az ösztöneinkre figyeltünk és csak azt vettük igénybe mindehhez, ami eleve adott.
Sajnálom, hogy csupán a negyedik gyermekem születése után váltam Dzsungelmamivá. Nagyfiammal az első perctől megállapítottam, hogy nekem valóban nincs tejem. Mindig sírt, nyugtalan volt, a kórházban máris elénk készített tápszertől viszont órákig elégedetten aludt. Az a fránya halálpontos digitális mérleg is olyan jelentéktelen mennyiségeket mutatott, persze, hogy kezdő anyukaként elhittem, tényleg nincs tejem. Fel sem tűnt, hogy néha a saját szemmel látott teli tápszeres üveg eltüntetése után is csupán 40 grammot jelzett a mérleg. Nem is kell mondanom, hogy alig 2 hónapig szopizott, persze azt sem kizárólagos anyatejjel, csak éppen, amennyit kedve tartotta, hiszen addigra már szépen megszokta a cumisüveg kényelmét.
Nagylányommal egy fokkal jobb volt a helyzet. Az első perctől imádott szopizni, a harmadik napon én magam csodálkoztam, hogy mit nyel ez a lány, hiszen nekem nincs tejem. Fél évig csak szopizott, egyszer se jutott eszembe megmérni, bíztam magunkban. Mégis fél év után, mikor a szilárd étel bevezetése után nem volt kedve szopizni, ráhagytam. Nagyon szomorú voltam, mégsem hallgattam az ösztöneimre, hogy lehet ezt még tovább folytatni ilyenkor is.
Kisfiam a születése utáni másnapon nagyon besárgult, és tüdőgyulladást kapott. Azonnal koraszülött osztályra került, antibiotikumot kapott. Az ott dolgozó nővérek szoptatáshoz való viszonyulását inkább nem részletezném, akár másik írást érdemelne. Mire baba nélkül beindult a tejelválasztásom, ő már a ciciről hallani sem akart, hiszen a koraszülött osztályon pontosan 3 óránként a dudlin keresztül dőlt a szájába a tápszer, ha éhes volt, ha nem. Tápszeres dobozzal a kezemben érkeztünk haza. Akkor már tudtam, hogy van tejem és képes vagyok szoptatni, de mégis a tápszer győzött. Azt gondoltam, hogy megtettem mindent. Fejtem, volt mellszívóm, ettem csodabogyókat, próbáltam utolérni a hihetetlen tápszermennyiségeket bevágó Kisfiam étvágyát. Nem sikerült. Utólag tudom, hogy nem tettem meg mindent. Egyetlen dolog hiányzott. Dzsungelmamivá válni. Csak 2-3 napra. 2-3 nap elég lett volna, hogy minden helyreálljon. Mindössze pár nap mindenféle civilizációs eszköz nélkül. Csak a Kisfiam, én és a két cici.
Kislányom érkezése egy hatalmas ajándék volt, hiszen már nem terveztük. Nem igazán lelkesedett a nőgyógyászom egy negyedik császármetszésért. Féltem, hogy nem engedi kihordani, én pedig hallgattam volna rá vakon is.
Akkor még egyszer szülünk- mondta, meg azt is, hogy ez lehet az utolsó, tesz is róla, hogy több ne lehessen a kockázatok miatt. Attól, hogy tudtam UTOLSÓ, az egész misztikussá vált, különleges tudatállapotban éltem meg minden percét. Ettől és ekkor váltam Dzsungelmamivá. A szoptatás pont úgy sikerült, ahogy szerettük volna mindketten. Leszámítva az első pár hét pokoli fájdalmát. Akkor irigyeltem a Dzsungelmamikat, hogy fogalmuk sincs arról mi az elektromos ceruzahegyező. Úgy éreztem, abba kell naponta 8-12x betenni a ciciket. Bár jobban belegondolva, ilyen helyzetben azért nekik is bevillanhat a bozótvágó késsel való farigcsálás. Vannak bennem mélyen elraktározott képek a meghitt szoptatásról, amikor már minden rendben, amikor már nem aggódtam, képek és főleg hangok, az édes kis szuszogás, az első percek mohósága, majd az alvás egyenletes légvétele. Sokáig és csakis anyatej volt a tápláléka, az elválasztás is szépen lassan, fokozatosan alakult ki. Sajnos már vége. Nagyon hiányzik.
Egyedül most sikerült, negyedszerre.
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértõnk, vagy ha egyszerûen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
Közösségi hozzászólások: