A család tisztában van azzal, hogy az esete meg fogja osztani a közvéleményt, mivel a fiatalasszony régebben élt kábítószerekkel. A 12 évnyi amfetamin és heroin használat következtében fellépő akut májelégtelenség miatt tavaly már egyszer kapott egy új májat, de a sikeres transzplantációt követően sem állt le a drogokkal.
Orvosai szerint annak ellenére, hogy a beültetett máj sem működik már megfelelően, esetében második transzplantációra nincs lehetőség. Családja elismeri, hogy a májbeültetést követően is kábítószerezett a fiatal édesanya, de azzal érvelnek, hogy a nem megfelelő sebészeti ellátás és az elégtelen rehabilitáció is felelős a kialakult helyzetért. (A világszínvonalú máj transzplantációs egységgel rendelkező kórház visszautasította ezeket a vádakat.)

Édesapja elmesélte, hogy a lánya egészséges és boldog jeles tanulója volt egy Perth-i magániskolának, egészen 12 éves koráig, amikor is figyelemhiány és hiperaktivitás miatt gyógyszereket kezdtek szedetni vele. A felírt dexamfetaminnal elkezdett visszaélni, és egy idő után már nem volt megállás, drogfüggőség lett belőle, de a problémák szerinte, az első felírt gyógyszeradaggal kezdődtek.
A fiatalasszony az első transzplantációt megelőzően részt vett egy elvonó kúrán, de édesapja, nincs meggyőződve, hogy megfelelően figyeltek volna rá, vajon nem folytatja-e továbbra is a drogozást.
„Még 3-6 hónapig marad köztünk” mondja az apa. „Tisztában vagyunk vele, hogyha vissza is kerül a várólistára, lehet, hogy nem kerül időben sorra, vagy nem sikerül a műtét, de mindenki megérdemel egy második esélyt”
Az édesanyja feladta munkáját, hogy lányával lehessen, így a fiatalasszonynak már 8. hónapja sikerült tisztának maradnia, és sokkal felkészültebbnek, eltökéltebbnek érzi magát, hogy a lehető legtöbbet tudja kihozni bármely segítségből, amit felkínálnak neki.

Az ausztrál egészségügyi miniszter szerint nem egyezik a transzplantációs elveikkel, hogy a kétgyermekes édesanya kapjon még egy májat, amikor 7 nyugat-ausztrál vár az első beültetésre. Tavaly 19 máj transzplantációt végeztek Nyugat Ausztráliában, de a várólistán várakozókból sajnos három beteg nem jutott időben új májhoz. A kormány nem írhatja felül a Transzplantációs Testület döntését, de azt sem teheti meg, hogy ül ölbe tett kézzel, és nem ad meg minden segítséget. Így kész precedenst teremteni és állni egy új-zélandi élődonoros máj transzplantációs szakembernél végzendő vizsgálatok költségeit.  Sőt, azt sem zárta ki, hogy az állam kifizetné az operáció teljes költségét (230 000 AUD, közel 380 millió forint), ha a vizsgálatok pozitív eredménnyel zárulnának, azaz, a fiatalasszony egyik családtagja megfelelő májdonor lenne.

Az élődonoros máj transzplantációnál egy egészséges donor egészséges májának egy harmadát ültetik át a betegbe. Mivel ez is egy elég komplex beavatkozás, van bizonyos kockázata: 100 donorból egy nem éli túl a beavatkozást. Ennek ellenére Az édesapa örömmel vállalja a műtétet, ha megfelelő szervdonor lenne, és kész akár életét is feláldozni a lányáért.
„55éves vagyok, teljes és boldog életet éltem. Ha kell, ezt most felajánlom a gyermekemért. Sosem fogom meggondolni magam”

Az ausztrál kormányban felszólaló, az ügyet felkaroló képviselő szerint a kétgyermekes édesanya annak az orvosi gyakorlatnak egyik áldozata, amely magas dózisú dexamfetamint írt fel 12 éves korában, ez volt az első lépés a fiatalasszony hosszú droghasználatában. Szerinte a kormány mostani segítségnyújtása nem is igazán második esélyt jelent az édesanya életében, hanem egy „igazi elsőt”, hiszen attól gyermekkorában megfosztották. „Miért is lett ez a fiatalasszony drogfüggő? Történt-e gyógyszerrel való visszaélés valójában? Beszélhetünk-e egyáltalán saját, felelős döntésről, ami ilyen helyzetet teremtett az életében?”

Nos, ez egy ausztrál példa, - de előfordulhatna akár nálunk is. (A hazai jogszabályok nem zárják ki egy második transzplantáció lehetőségét, de természetesen nálunk is egy szakmai bizottság döntésén múlik, ki kerül fel a várólistára, ill. az ott várakozók közül kinek életbevágóan fontos az azonnali segítség, ha megfelelő máj érkezne.)

A történet nagyon sok kérdést vet fel erkölcs és felelősség dolgában. Meddig mehetne el nálunk a társadalombiztosítás ilyen esetekben? Jogos volna-e finanszíroznia egy ilyen költséges eljárást, még egyszer, amikor az első sikeresen beültetett szervet az érintett felelőtlenül tönkretette? És, ha várólistán adott esetben egy első beültetésre váró, nem szenvedélybetegség miatt tönkrement májú beteg elé kerülne, aki aztán esetleg ezért nem jutna időben új szervhez? Mennyi felelősség terheli a kábítószerfüggőt igazából, hogy élete ilyen válságba került? Indokolt-e hiperaktív gyerekeket az utcai drogokéval kémiailag majdnem azonos gyógyszerekkel tömni? (A '80-as, '90-es években, sajnos hazánkban is „felütötte fejét” az, hogy nálunk is ezzel a módszerrel „kezeljék” a problémás gyerekeket)

Nehéz kérdések ezek. Mindenesetre egy civilizált társadalom nem teheti meg, hogy hagy meghalni akár egy embert is, anélkül, hogy ne tenne meg érte minden tőle telhetőt.