Az alkoholizmus egy szenvedélybetegség. Szenvedélybetegségnek nevezzük, a valamilyen kémiai anyagtól való függést, amely kihat a beteg -esetünkben alkoholista- viselkedésére, nem tud lemondani a használatáról, függ tőle. Ide sorolható a drogfüggőség és a dohányzás is.
A betegség megnyilvánulásairól eleget hallottunk már. Van az alkoholista férj, elissza a pénzt, veri az asszonyt. A nő meg fél, nem mer lépni és tűri a megaláztatásokat.

De ha az elejéről akarjuk kezdeni a történetet, először is nézzük meg, hogyan lesz valakiből alkoholista. Tegyük félre azt a megállapítást, -amely mindegyik alkoholistára igaz-, miszerint inni kezd. A kérdés inkább az, hogy ezt miért teszi?
 A betegség hátterében lélektani okok állnak. Egy alkoholista, mindig menekül a felelősség elől. Mikor iszik, az élet nehézségei eltörpülnek. Már nem tűnik olyan sürgetőnek kifizetni azt a villanyszámlát, már az sem érdekli, hogy kifutott egy-két határidőből, nem irigykedik a szomszéd sikereire. Egy dolog marad, a mámor, a gondnélküli világ.
De minden betegnek vannak tiszta pillanatai, ezek a percek a legfájdalmasabbak. A mérleg ilyenkor átbillen a másik oldalra, méghozzá sokkal jobban, mint normális esetben, hiszen valahogy egyensúlyba kell lendíteni az ingát, ami eddig az égbe meredezett, most a földet veri. A villanyszámla égető, nincs pénz, el van rontva az élet, az asszony kiabál, fáj a fej, lüktet a test. Mit tehetne? Hogyan szüntetheti meg ezt a fájdalmat? A felelősség elől el kell menekülnie.
-Két kis szilvát kérek. –hallatszik emberünk hangja a sarki vegyesben.

Megveszi, megissza. A folyamat kezdődik elölről és tart mindaddig, amíg komolyabb szervi megbetegedések alakulnak ki, majd bekövetkezik a halál. Az alkohol lassan öl, megkeserítve a beteg és hozzátartozói életét.

Felmerül a kérdés, hogyan lehet segíteni egy alkoholistán? Ezer meg ezer segítségkérő e-mail kering a világhálón.
„Segítség, a férjem alkoholista! Mit tegyek?”

A rossz hírem az, hogy senkin sem lehet segíteni, ha ő maga nem akarja. A betegnek magától kell rájönnie, hogy amit tesz, rossz hatással van rá és környezetére. De a betegek többsége ezzel tisztában van, mégsem tesz ellene semmit, nem lát kiutat a saját maga által létrehozott kusza világából. Hatalmas krízis kell, hogy egy alkoholista elgondolkozzon a gyógyulás lehetőségén, - például egy komolyabb megbetegedés. Hiszen nem véletlenül kábítja magát. Nem bírná ki az életét -a saját önmaga által elrontott életét- mámor nélkül. Gyáva és gyenge hozzá. A családtagok meg vitatkozhatnak vele naphosszat, ő akkor is inni fog, sőt talán többet is, mert menekül a konfliktusok elől. Hogy gyógyítható legyen, el kell jutnia arra a szintre, hogy magától kérjen segítséget, mert aki kérés nélkül ad neki, azt ő támadásnak veszi. Ez fenyegetéssel semmiképp sem megy.
Például: -Te Józsi, ha még egyszer poharat látok a kezedben, én isten bizony ott hagylak.

Ilyenkor visszafogja magát, majd kis idő múlva folytatódnak a lerészegedések.
Eddig sem érdekelte a nő, -és ez a rossz hír hölgyeim-, emberünknek a feleség egy kellék, egy kényelmi eszköz, hiszen a szenvedélybetegek szerelme kizárólag a szenvedélye tárgya, ez esetben az alkohol.

Ha a feleség beváltja a fenyegetést és tényleg elhagyja a férfit, az nem azért fog siránkozni, hogy: Úristen elhagyott, pedig mennyire szerettem! Hanem: Te jó ég, ki fog rám főzni? Mi lesz most velem? (Sajnos ez nem csak a szenvedélybetegekre igaz, de az már egy másik történet.)
 
Az alkoholbetegség gyógyításához mindenképpen szakember /addiktológus/ segítségét kell kérni. Innentől kezdve önök nem tehetnek többet, a betegen múlik, hogy meggyógyul, vagy folytatja saját maga és környezete pusztítását. Ha az utóbbi történik, akkor elkerülhetetlen a változtatás!

Hölgyeim merjenek lépni! Rövid az élet. Önökön múlik, hogy élik le. Lehet így is, egy alkoholista mellett, alárendelve magukat egy önző szenvedélynek.
 „De ne feledd: akit az ellenfele terített le, újra fel tud állni. Ám aki magától lefekszik, az ott is marad.” –mondta Thomas J. Watson, és milyen igaza volt.

Ez azt jelenti, hogy ezen információk tudatában, nem hibáztathatják a beteget, nem szidhatják, hogy már megint részeg, hiszen tudják, mert megbizonyosodtak róla, hogy semmi sem változik, innentől kezdve felelősségük teljes tudatában dönthetnek a továbblépés vagy az örökös segélykiáltás mellett.