7 hiba, amit ne kövess el egy vita során

Mi a baj velünk? Miért van az, hogy más olyan flottul válaszolgat, és mindig győztesen jön ki egy vitából, én meg csak hebegek-habogok, rosszabb esetben liluló fejjel ordítok az ötéves gyerekemmel, esetleg rávágom az ajtót a páromra. Ettől azonban nem hogy megoldódna a helyzet, hanem csak még rosszabb lesz. Az eredmény pedig: napokig, hetekig tartó „haragszomrád”, hűvös, távolságtartó viszony, esetleg a kapcsolat megszakadása. Hogy jutottunk el idáig egy apró nézeteltérésből?

Vannak tipikus hibák, amelyeket mindannyian elkövetünk. Gyakran a józan eszünkkel tudjuk is, hogy nem így kellene, de a vita hevében zsigerből jönnek a mondatok. Nézzük meg a hét leggyakoribb és leginkább kapcsolat-gyilkos hibát, amit egy veszekedés során elkövethetünk!
 

1. Ne kritizáld, ne minősítsd a másik személyét!

Az ilyenkor elhangzó nagy klasszikusok a következők: „mert lusta/ megbízhatatlan/felelőtlen vagy”, „mert te soha nem csinálod ezt”, „mert te mindig azt csinálod”. Az eredménye pedig az, hogy a partner megtámadva érzi magát, és visszatámad, vagy éppenséggel elkullog, hogy erőt gyűjtsön egy ellentámadáshoz.
 

2. Ne tedd felelőssé a másikat!

Gyakran hibáztatjuk embertársainkat olyan dolgokért, amelyek nem tartoznak az ő felelősségi körükbe. Például ha azt mondom, hogy „már megint miattad vagyok ilyen ideges”, „te vagy az oka annak, hogy ismét fáj a fejem”. Nem, nem ő az oka. Lehet, hogy tett valamit, ami engem bosszant, de az, hogy erre én hogyan reagálok, az már kizárólag az én felelősségem. Az, hogy mit érzek, azon múlik, hogy mit gondolok a másik ember cselekedetéről. Ha magas elvárásaim vannak vele szemben, ha azt gondolom, hogy én tudom, hogy mi a helyes, és „normális embernek” hogyan kellene viselkednie, akkor garantáltan pocsékul fogom érezni magam a többi ember társaságában, akiknek eszébe sem jut az én elvárásaim szerint élni, viselkedni, cselekedni. Pech. A másik hibáztatása nem fogja megoldani a gondomat, csak azt érem el vele, hogy a másiknak lelkifurdalása lesz, vagy visszautasítja a vádaskodásomat.
 

3. Ne akard, hogy mindig neked legyen igazad!

Ha valaki egy vitában arra gyúr, hogy a másik elismerje, hogy neki van igaza, az végeérhetetlen veszekedésekben találja magát. Mert az igazság képlékeny. A dolgokat sokféle szemszögből lehet nézni, és az emberi kapcsolatokban soha nem lehet igazságot osztani. De most komolyan: tényleg úgy érzed, növekedni fog az önbizalmad, ha azt a mondatot hallod, hogy „igazad van”?
 

4. Ne emlegesd fel a múlt sérelmeit!

Ha minden veszekedésetek során ugyanazokat a sztorikat emlegeted, amelyeken soha nem fogsz tudni túllépni, akkor csak magad alatt vágod a fát. Ezzel a másik nem tud mit kezdeni. Ha olyan sérelem ért, amelyet nem tudsz megbocsátani a párodnak, akkor érdemes mediátorhoz vagy pszichológushoz fordulni, aki segít feltárni a mélyben rejlő fájdalmakat. Nem lehet úgy élni, hogy folyton a sérelmeiden rágódsz. Ez olyan, mintha mérget innál, és azt várnád, hogy a másik haljon meg tőle…
 

5. Ne parancsolj, hanem kérj!

Ha egy vitát úgy zársz le, hogy egy parancsot vágsz oda a másikhoz, azzal erősen rongálod a kapcsolatotok minőségét. Senki nem szereti, ha visszautasíthatatlan parancsokkal terrorizálják. A kérés és a parancs közötti különbség, hogy a kérésre lehet nemet mondani, és ha így történik, akkor ezt el is tudod fogadni. A kettő közti különbség akkor válik nyilvánvalóvá, amikor nemet mondanak neked, és te bevágod a durcát. Nos, akkor nem kértél, hanem parancsoltál.
 

6. Ne gúnyold ki, és ne tedd nevetségessé a másikat!

Rendkívül megalázó és bántó fegyver kigúnyolni a másik ember érzéseit, vágyait, szükségleteit, különösen akkor, ha ezeket korábban bizalmasan rád bízta. Ne tedd nevetségessé társad bizonyos tulajdonságait, viselkedését, szavajárását sem! Ez többnyire olyan bénítóan hat a másikra, hogy ledermed, és képtelen reagálni. De biztosak lehetünk benne, hogy amint összeszedi magát, kamatostul fogjuk visszakapni a bántást.
 

7. Ne ordíts!

Nem lehet konstruktív vitát folyatatni valakivel, aki teli tüdőből, kivörösödött fejjel ordít velünk. Az ilyen ember félelmet kelt, és senki nem kényszeríthető arra, hogy ezt elviselje. Egy ilyen helyzetből nyugodtan ki lehet sétálni azzal a mondattal, hogy „szívesen beszélgetek veled, ha lehiggadtál”. Ha te vagy az, aki annyira elveszíted a fejedet, hogy magadon kívül ordítozol, akkor azt javaslom, hogy ilyenkor végy egy nagy levegőt, fújd ki, majd legyen annyi lélekjelenléted, hogy te hagyod el a terepet, mielőtt halálra rémíted a társadat, gyerekedet. Menj ki, higgadj le, és próbáld tisztázni magadban, hogy mit érzel (csalódottság, fájdalom, félelem – általában ezek állnak a düh mögött)! Majd gondold végig, hogy mire lenne szükséged, és ezt fogalmazd meg (visszautasítható!) kérés formájában! Ezután már vissza tudsz menni, és folytathatod a beszélgetést.

Ha most úgy érzed, hogy te az összes fentebb felsorolt hibát egytől egyig elköveted, akkor nyugodj meg, szinte mindenki így van ezzel. A cél nem az, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy megpróbáljunk minél harmonikusabban élni egymással. Ehhez pedig kemény önfegyelmen keresztül vezet egy meglehetősen rögös út. 

Fotó: artur84/ FreeDigitalPhotos.net