Az anyák magányossága és a karantén - avagy hány bőr húzható le egyetlen emberről?

Lili négygyerekes anyuka. Két alsó tagozatos, egy óvodás és egy 3 hónapos gyermeke van. A férje a járvány alatt is eljár dolgozni, Lilire marad a két nagy tanítása, az ovis fejlesztése és a kicsi napközbeni ellátása. Egyszerre viszi két tanítónő és egy óvónő munkáját.

Márti egyedül neveli középiskolás fiát és harmadikos kislányát. Egy kis zöldségest vezet, amit addig akar nyitva tartani, amíg az ereje bírja, hiszen ez az egyetlen bevételi forrásuk. A fia vigyáz napközben a kishúgára, de tanulni már sem ideje, sem türelme nincs vele. A kislánnyal Márti ül le minden nap késő délután, és folyamatosan könyörögnie kell a tanítónőnek, hogy nézze el a gyereknek, amiért a kért feladatokat határidő után töltik fel a rendszerbe.

Nóra szerencsés, hiszen a munkahelye a járvány kitörésekor azonnal home office módba váltott. Így is megoldhatatlan feladatot jelent számára a kisfiával való délelőtti tanulás, és mire le tud mellé ülni, a gyerek fáradt, türelmetlen, szaladgálni kívánkozik inkább. Amikor mindezt elmesélte a tanítónőnek, megkapta, hogy az osztály – elsősök – összes többi tagja képes az önálló tanulásra. Nóra ezután kíváncsian hívta fel néhány osztálytárs szüleit, akik mind bevallották: egyszerűen nem mondtak igazat a pedagógusnak, hogy ne gondoljon rosszat róluk.

Három anya, három különböző élethelyzet. Ami közös bennük, hogy még panaszkodni sem nagyon mernek, hiszen „ez most a feladatuk” és egyébként is „ők vállalták, nem?”

Ti vállaltátok?

Ez a leggyakoribb érv, amit a panaszkodni merő, vagy egyszerűen csak fáradt anya lépten-nyomon megkap a környezetétől. Ő vállalta. Ennyire nem képes a saját gyerekeivel foglalkozni? Valóban ekkora terhet jelent neki, hogy egy időre egy lakásban kell lennie a saját gyerekével?

Csak azért, hogy a halálosan fáradt, semmivel soha időben nem végző anya még az eddiginél is rosszabbul érezze magát.

Ugyanis ezt senki sem vállalta. Szép dolog, hogy home office-ban tud vigyázni a gyerekére – csakhogy egy bölcsis nehezen érti meg, hogy Anya most tárgyal, az pedig, hogy belekiabál a vevővel folytatott tárgyalásba, legfeljebb az első alkalommal vicces.
Hiába küldi – ha küldi – az óvó néni időnként a kreatív feladatot, megtanulandó mondókát a gyereknek, ő valahogy sokkal kevésbé szívesen oldja meg ezeket egyedül a szobájában. Neki a barátai kellenének, ezek hiányában pedig Anya – a nap 24 órájában.

Senki sem gondolta, amikor gyereket vállalt, hogy egyben tanítóvá is kell válnia. Hogy egyik oldalon ott a saját munkája, a másikon pedig az, amit eddig a pedagógus végzett el – valószínűleg sokkal jobban, mint ahogyan ő csinálná.

Ha pedig egyszerre nem megy, valahonnan biztosan megkapja, hogy alkalmatlan.

De miért csak az anyák?

Joggal merül fel a kérdés: miért csak az anyákról beszélünk, amikor a karantén és a digitális oktatás okozta túlterheltségről van szó? Hol vannak ilyenkor az apák?

Nyilván minden családban máshol. Van, ahol jelen vannak ők is, ahol kiveszik a részüket becsülettel. Vannak olyan családok is, ahol ők viszik a munka oroszlánrészét, és ne feledkezzünk meg az egyedülálló apákról sem, akik emberfeletti küzdelemmel próbálják felszínen tartani magukat és a gyerekeiket.

Mégis fájdalmasan sok családban igaz a mai napig, hogy a gyerekkel való küszködés alapvetően női feladat. Apa, ha jó kedve van, esetleg leül este Minecraftozni velük, de neki nincs türelme az O betű helyes kerekítésével szenvedni.

Bebetonozódó egyenlőtlenségek

Már az iskolák bezárása után közvetlenül figyelmeztettek a kutatók, hogy ha az újfajta berendezkedés még sokáig fennáll, az évtizedekre vetheti vissza a nemek közti egyenlőtlenség felszámolását. A legtöbb családban ugyanis magától értetődő, hogy a férj munkája fontosabb, hogy ha valakinek fel kell áldoznia az állását, az a nő lesz. Hogy ő az, aki, ha kell, kimarad a munkából, aki egy személyben viszi a háztartás vezetését és a gyerekek tanítását.

Mindezt természetesen nem csak ingyen, de bármiféle társadalmi elismerés nélkül, gyakran minden oldalról kritizálva.

Ezért kérlek, ha legközelebb látsz egy anyát, aki a parkban csak üveges tekintettel mered maga elé a padon; aki nem arról áradozik, hogy milyen csodálatos, hogy végre otthon lehet mindenki; ha pedagógusként azt tapasztalod, hogy van olyan tanítványod, aki rendszeresen későn küldi be a feladatait; ha a falon át hallod, hogy a szomszéd idegesen ráordított a gyerekre, hogy hagyja már őt dolgozni - akkor kérlek, próbálj meg nem ítélkezni. Próbálj meg belegondolni, milyen egyszerre két-három munkakör összes feladatát cipelni a hátán.

Hiszen most sem őt, sem senki mást nem kérdeztek meg, szeretné-e vállalni.

Kapcsolódó cikkeink:

• Nyílt levél a tanító nénihez: Kérem, lassítsunk!
• A négy fal között egy eleven gyerekkel - kiborultam, mit tegyek?!
• Miért nem segít a férjem? Avagy szavaink hatása az életünkre
• Így válnak a boldog kismamák türelmetlen, kiabálós anyává

Kép: George Rudy / shutterstock