Levél Apához

Kedves Apu!

Mindig szerettem volna elmondani Neked, hogy milyen hatással voltál rám.

Az vagyok, akivé általad is válhattam. Talán nem ilyennek álmodtál, de sosem mondtad. Talán nem mindent csináltam úgy, ahogyan szeretted volna, de sohasem kritizáltál, csak javasoltál. 

ELFOGADTÁL. 
SZERETTÉL
BÍZTÁL BENNEM.
HITTÉL…
MELLETTEM VOLTÁL.

Akkor, amikor tisztába kellett tenni engem, és amikor lázat kellett csillapítani.
Akkor, amikor az „idegeidre mentem” a folytonos kíváncsiságommal.
Akkor, amikor rosszul döntöttem, és akkor is, amikor elbotlottam. Nem szidtál, egyszerűen csak a karom alá nyúltál, felemeltél, és segítettél felállni.

Néha láttam a szemedben, hogy nem egyezik a véleményünk, de te akkor sem kritizáltál, csak egyszerűen szerettél. Néha „mélyen” elbeszélgettél velem. Tudtad (hisz ismersz), milyen hatással van rám egy-egy beszélgetés.

Tudtad, hogy a gyermeknevelés titka nem az elrettentésben és a megvett játékok mennyiségében rejlik. 

Anyával együtt mérhetetlen szeretettel mutattad meg, milyen az, amikor egy ember szereti a családját, a gyerekeit, az otthonát. Sosem volt meg mindenünk (úgy, ahogyan a mai gyermekek és szülők gondolják), de megtanultuk megbecsülni azt, amink van. A napsütést, a sárban pacsálást, a szivárványt az égen, a vitákat és a kibéküléseket, az érett gyümölcsöt a kertben (amit a fáról leszakítva azonnal elfogyasztottunk), a pillangó rebbenését, a virágok tündöklését.

TANÍTOTTÁL. Anyával. EGYÜTT. A könyvek szeretetére, a munka szeretetére, a pillanatok örömére. Tőled tanultam meg főzni, mert mindig engedékeny mosollyal, nyugalommal viselted el sutaságomat. 
Tőled tanultam meg azt, hogy mennyi mindenre képes vagyok egyedül. Mindig azt mondogattad, hogy vannak percek, napok, hónapok, amikor csak magamra számíthatok, ezért is tanítottál meg nyakkendőt kötni is, és ezért nem rettenek meg egy-két-három szekrény összeszerelésétől sem. Nőként. A LÁNYODKÉNT.

Talán nem te voltál a szakkönyvek által idealizált apa, ahogyan én sem voltam soha az ideális gyermek. De Te sosem kívántál jobbat nálam és a tesómnál, bármilyenek voltunk, bármilyenné váltunk is.

Apu! Sosem tanultad! Sosem olvastad! Ösztönösen fordultál felénk, a gyermekeid felé. Fontos volt számodra, hogy együtt nyaraljunk, együtt éljünk meg talán mások számára felejthető pillanatokat. Fontos volt számodra, hogy ha otthon dolgoztál, a szabad pillanatokat együtt töltsük el.

EGYÜTT! 

Nem eltoltál, hanem magadhoz húztál ezeken az alkalmakon. Amikor otthon voltál, kérdés sem volt, hogy megyünk-e oviba… Pedig építkeztünk, rengeteg dolgod lett volna… De számodra nem csak a családi ház volt fontos, hanem a CSALÁD is. A gyermekeid. Fontosnak éreztük magunkat. Mert fontosak voltunk! Neked és Anyának is. 

Fontosak voltunk egymásnak.

Apu! Te mutattad meg, hogyan legyek nő. Az elfogadásoddal, a „rajongásoddal” (azzal, hogy én lehettem a te hercegnőd). Ugyanakkor mégsem hagytad, hogy nagyon öntelt legyek. Megmutattad, hogy nem hihetek bárkinek, akárkinek. Ösztönösen érezted, mennyire fontos egy apa visszaigazolása a lánya számára a nővé válás meghatározó pillanataiban. Megtanítottad, hogy nem kell mindenkinek bármi áron megfelelnem, mert az nem hozza magával a szeretetet. A szeretet sokkal több, jobb, nemesebb érzés, mint a megfelelési vágy.

Köszönöm Apu, hogy ilyen voltál! Köszönöm, hogy tanítottál. Köszönöm, hogy tanulhattam! Köszönöm, hogy az unokáid számára is te voltál az igazi nagypapa a feltétel nélküli szereteteddel, az elfogadásoddal, a tökéletlenségeddel. Mert mindig ott voltál… Mert TE voltál ott! Mellettünk. Apaként, nagypapaként, példaképként. Még akkor is, amikor már moccanni sem nagyon tudtál segítség nélkül, de a szereteted túlszárnyalta a tested tehetetlenségét.

Értünk éltél! Szerettél! Hittél! Álmodtál! Reméltél!

Köszönöm APU! 

A TE dalod:



Székely Szilvia

Indexkép: Depositphotos.com