Idén tavasszal a kisebbik lányom is érettségizett, sikeresen. Szeptembertől ő is egyetemista, így elmondhatom, van tapasztalatom két gyerekkel is az általános és a középiskola túlélésében. Szülőként viszonylag korlátozott lehetőségünk van beleszólni abba, mit tanítanak nekik és milyen módszerekkel, és jobbára csak a szerencsén múlik, hogy mennyire bigott vagy haladó, megértő vagy épp szociopata tanárok tanítják őket. Mi annyiban szerencsések voltunk, hogy csak kevés olyan tanárral találkoztak, akiket "túl kellett élni", és voltak olyan tanárok, akik inspirálták őket.

Összességében pozitívan jöttek ki az egészből, és úgy érzem, ez részben annak is az eredménye, hogy mi is igyekeztünk segíteni nekik. Volt közben ugye egy Covid időszak is - erről is illene végre mélybemenően beszélgetni -, és az elmúlt másfél évtized egy eddig nem tapasztalt technológiai ugrást is hozott. Óvodások, kisiskolások voltak, amikor megjelentek az első (még jobbára teszt) tabletek, és az okostelefonok is csak kevesek kiváltsága volt. Mára pedig csak annak nincs okostelefonja, aki nem akar.

Nagyon sokat tudnék írni, miket tapasztaltunk. Milyen volt az, amikor meg kellett tanulnia a lányomnak az összes afrikai ország fővárosának a nevét (ismered pl. Ouagadougou-t?), vagy amikor a másik lányomnak matekot kellett tanítani, mert az aktuális tanára erre alkalmatlan volt a középiskolában. De ahogy írtam, túléltük, és nem rokkant bele senki.

De néhány dolgot látok, és ezek mind rányomják a bélyegüket az oktatásra.

Elavultság. Minden elavult. A tanítási módszertan, az osztálytermek, a használt eszközök, a tanárok tudása, az elvárások.

Függés. A gyerek függ a tanártól, a tanár az igazgatótól, az igazgató az aktuális fölöttesétől, és így tovább. Ha a rendszerbe bekerül valami hülyeség, az végig fog menni...

Fegyelem és annak hiánya. Miközben az elvárt fegyelem katonás, a valóság az, hogy a tanárok jelentős része képtelen olyan fegyelmet tartani, ami az oktatáshoz kellene. Ez főleg általános iskola felsőben jött elő, emiatt volt egy hosszas beszélgetésem is az egyik osztályfőnökkel.

Tananyag. A politikailag befolyásolt faszságok szerencsére olyanok, amiket nem kellett komolyan venni, de ettől függetlenül a tananyag iszonyúan sok és felesleges. Nem kell ennyi, mert semmi értelme, cserébe frusztrál mindenkit, aki ebben érintett.

Módszertan. Tanárfüggő. Sajnos vagy sem, de ahogy anyukám mondta (aki egész életében tanár volt): amikor az ajtót becsukja, az történik, amit ő akar, abba nem szólhat bele senki. És ez igaz, csak ugye kérdés, mennyire igényli ezt az adott tanár. Aki igen, az felhasznál mindent, amit lehet és érdemes, aki nem, hát az követi a XIX. századi normákat...

A bizonytalanság. Akár év közben is cserélődő tanárok, változó elvárások, változó minden. Nincs meg az a fajta fészek, nincs meg az a fajta műhely, ami hatékony lenne és biztonságot adna. Se a gyereknek, se a tanárnak.

Ki kell mondjam: a hazai közoktatás rossz. Nem kell ezt szépíteni, meg nem kell ezt relativizálni. Egy rosszul működő, rossz célokat megvalósító rossz rendszer.

És akkor mit tud csinálni az az állam, amelyiknek feladata ezt működtetni? Vagy komolyan veszi, és szakmai és tudományos alapon megjavítja, bevonva megfelelő módon az összes érintetett, vagy megpróbálja konzerválni, hiszen jól van ez így, eddig is működött...

Ugye tudjuk, nálunk mi történik. Nem az első lehetőség. És akkor ehhez jött a már említett technikai fejlődés, amely felrúgta a status quo-t. Kiderült, mi történik a becsukott ajtó mögött. Az unatkozó gyerekek már nem krétadobálással és köpőcsövezéssel meg esetleg olvasgatással ütik el az időt, miközben a tanár unalmasan molyol valamit, hanem a telefonjukkal. És ezzel együtt kaptak egy olyan plusz kommunikációs csatornát, ami miatt a közösségek is átalakultak, és az összefogás is mást jelenhet.

Mivel a cél a régi dolgok konzerválása, így teljesen érthető, hogy megpróbálnak kidobálni mindent a rendszerből, ami korábban nem volt. Ilyen a modern oktatási módszertanok és ilyen az okostelefon is. És persze mint mindent, ezt is lehet indokolni. És persze mint mindent, ezt is sokan támogatják.

Támogatják a frusztrált tanárok, a még frusztráltabb szülők, akiknek kín ez az új technológia (ha egyáltalán tudják használni). Támogatják azok, akik  számára a gyermeknevelés a gyermek fegyelemre, szófogadásra való idomítását jelenti. Támogatják azok, akiknek a fegyelmezés eszköze a kütyük elzárása, szabályozása.

Teljesen érthető az ő támogatásuk, csak ez nem visz sehova. Lehet ideig-óráig azt tenni, mintha nem történt volna hatalmas változás, mintha még mindig 1985-öt írnánk, de a valóság bekopog. Mindig.

Oké, tiltsátok a telefonokat, szedjétek össze, korlátozzátok a használatát! És akkor ettől jobb lesz a módszertan? Jobbak lesznek a tanárok? Modernebb lesz az oktatás?

Lófaszt. Nem fog semmi változni. Majd kialakul egy álszent gyakorlat,  tanárok majd egy újabb dologban néznek félre, majd lesznek a régi, majdnem kidobott leadós telefonok az igazi mellett.

A kormány megnyugszik, megtették, amit megtehettek. A szülők megnyugodnak, megvédte őket a kormány (haha). A tanár megnyugszik, ezen is túl vagyunk, végre békén van hagyva.

És nem fog semmi változni, de legalább sikerült megint jól szembeállítani embereket. Jobb lesz ettől? Egy kicsit sem. Mire tanít ez? Na, pont arra.

Nem tudok pozitív befejezést írni. Ez a probléma nemcsak nálunk jelentkezik, más országokban is meg kell küzdeni a teljesen megváltozó társadalommal. Az oktatás ráadásul lassan mozdítható, nehézkes rendszer, így mindenhol küzdés van. Nem tudom, mi lesz a jó megoldás, de egyben biztos vagyok: a tiltások soha, sehol nem vezettek valós, hosszú távú eredményre. Most sem fognak.

Indexkép: Depositphotos.com