Kinek szól a Gyereknap?

Lássuk be, hogy valami elromlott a gyereknapoknál, mert már régen nem a gyerekekről szól. Ha egy kisvárosi ilyen „gyereknapon” egy másodpercre megállíthatnád az időt, azt látnád, hogy a sörsátor árnyékában - ezer forintos - sört iszogató apukák féljózanul, a naptól megcsípett piros - kopasz -  fejjel, a jelentős súlyfölöslegtől izzadva, vizenyős szemekkel felváltva lesik a mindenüket kipakoló tinilányokat, és a vállalható(bb) anyukákat, miközben feleségeik folyamatosan beszélik le – a hisztiző - Pistikét a 800 forintos dodzsemről, a 600 forintos vattacukorról, vagy magyarázzák meg Enikőnek, hogy nincs szükség a héliumos lufira és a Szindi babára sem, miközben minden erejükkel terelik a gyerekeket a színpadon éppen helyi népviseletben néptáncoló, vagy kórusban énekelő hatodik bé osztály felé: persze nem azért, mert érdekli őket a műsor (a műsor senkit nem érdekel, a szereplő gyerekek szülein kívül), hanem mert az legalább ingyen van.

Eközben apuka találkozik az egyik volt osztálytárssal – látványosan megörülnek egymásnak, puszizkodnak, mint a tinilányok, miközben szuper különleges kézfogással mutatják, hogy nem múlt el felettük az idő, holott egymás nevére sem emlékeznek – persze behúzzák a hasukat, és magukban megjegyzik, hogy lehet, hogy csinibb a feleséged, de én vagyok a keményebb pasi.

A gyereknap csúcspontja aztán a szülőknek az, amikor hazafelé összeadják, mennyi pénzt tudtak azzal megspórolni, hogy ügyesen elrángatták a gyereket minden olyan helyről, ahol kellett volna költeni. Miután tavaly és tavaly előtt is pontosan ezt láttuk, idén kerestünk egy IGAZI gyereknapot. Hat várossal odébb.
 

Szófia és a gyereknap

Amíg oda nem értünk a gyereknapra, Szófia csendben játszott a Vakonddal, de - mint utólag kiderült - csak erőt gyűjtött. Abban a pillanatban, ahogy kiszálltunk a kocsiból, ránézett a körhintára, és ugyanazokat a mozdulatokat tette, amiket mutattam neki: egy pillanatra elöntötte a szívem a melegség, büszkén néztem a feleségemre - mégiscsak felismerte, lehet menni fog a vattacukor is –, de olyan lesújtó pillantást kaptam, amiből hamar kiderült számomra, hogy valamit félreérthetek.

Egy lufi volt a fán. Az kellett Szofinak, beugrónak, gyereknapra. Felajánlottam a nálunk levő 5 másikat, de pont az kellett, ezért úgy döntöttem, megszerzem a fáról: a fél gyereknap nekem drukkolt, többen a mentőt tárcsázták, valóban bizarr és értelmetlen lehetett, ahogy a csenevész nyárfára mászok egy rózsaszín héliumos lufiért, az életem kockáztatásával, miközben a lányom sikongatása és a feleségem mosolya volt a motivációm. Hihhhhheeeetetlen büszkén hoztam a megszerzett lufit, és adtam Szofinak, aki egy másodpercnyi figyelem után elengedte, és örömében sikítva konstatálta, hogy elszállt, majd azonnal fészkelődni kezdett, hogy mutassam meg neki közelről az egyik pavilon zászlóját inkább, mert az neki kell.

Nem mondom, erősen kezdünk, főleg, hogy a feleségemet valahol elvesztettük: utoljára egy bizsusnál láttam, aki meg akarta győzni őt egy pár száz forintos (talán) ezüst(özött) gyűrűről: azóta én egy szobor talpazatán ülök, miközben Szófiát tartom, aki egy méter magasban a peremén áll, kezében a Vakonddal, babanyelven dumál, a hajpántját igazgatva naptejillatúan, és még nem tudja eldönteni, hogy körhintázni vagy ugrálóvárazni akar. Én tudom: azt csinál amit szeretne, és annyiszor amennyiszer akarja: ez a nap (is) róla szól. 
 

De hol a Vakond?

Szófia közben döntést hozott: kézzel lábbal mutogatta, merre kell menni, miközben kijelentette, hogy vau vau – utalva ezzel a jóbarát Honey kutyára –, így jutottunk el a szamárhoz, aki közelről már nem volt annyira meggyőző, ezért Szofi egy határozott „nem” kíséretével az ugrálóvár felé irányított.

Ebben a pillanatban érkezett meg az anya is, kezében kettő (hamar kiderült, hogy a világ eddigi legehetetlenebb) fagyijával, és egy tölcsérrel (a gyűrűről nem nyilatkozott, de valószínűleg nem vette meg, mert fémallergiás), úgyhogy leültünk fagyizni, miközben Szófiát fogtam, aki a felfújt ugrálóvár szélén rugózott, boldogan, kezében egy tölcsérrel, és már a körhintával szemezett, ahova anyuval együtt kell majd felülni. A körhintán az első kört még élvezte: meglepetésemre visszaintett, és boldogan mosolygott. A második körnél már csak kiintett, mint a pápa szokott a vatikáni tömegnek: még elég elegánsan ahhoz, hogy ne legyen flegma, de látszott rajta, nem élvezi, a harmadik körben már csak anya mosolygott – naná, nem körhintázhat minden nap, úgy könyörögtem fel –, Szofi egyszerűen megunta.

Fagyitól maszatosan várta, hány kör lehet még, és csak akkor lelkesült fel, amikor vége lett és meglátta a lovat. Az egyik kezével a nyakamba kapaszkodva, a másik kezében a tölcsérrel integetett, mosolygott, sikkantott, egyértelmű, hogy a „Ló megálló” (jajj, de rossz) következik.

Ekkor történt meg a baj: ugye ismered azt az érzést, amikor megmagyarázhatatlanul letaglóz, rádtelepszik valami elképesztően rossz? Ezt éreztük egyszerre mindketten: valami nem stimmel. Aztán rájöttünk: Szofi egy kézzel kapaszkodik. A másikban tölcsér van. Most vagy az van, hogy Szofinak lett egy harmadik keze, vagy nincs meg... a VAKOND! Hol a Vakond? A Vakond nem veszhet el.
 

Vakondkereső üzemmód

Schwarzenegger a Terminátor című filmjében nem döntött olyan gyorsan, mint mi: Szófia anya kezében landolt, és amíg ők elindultak a lovak felé, én Vakondkereső üzemmódba kapcsoltam, és elhatároztam, hogy mindenképpen Vakonddal térek vissza: ha kell, visszalopom egy ötévestől, ha kell, megverekszem érte (életre halálra) a Hétfejű Sárkánnyal (egy ilyet tényleg láttam a körhintán), történjen bármi, visszaszerzem Szofi kedvencét.

Idegállapotba vótam, na, talán ez okozta a kis félreértést az ugrálóváras lánnyal, aki már messziről integetett: kezében a Vakonddal. Én ezt úgy értelmeztem, hogy a Vakond a túsza. Azonnal mentőexpedíciókban gondolkodtam, eszembe jutott, hogy ha váltságdíjat kell fizetnem, az baj, mert nincs nálam megjelölt pénz, és a sorszámokat sem írtam fel, de az is eszembe jutott, mi van, ha fizetek, de nem adja a túszt vissza. Alaptalanul. Az ugrálóváras lány azt mondta, látta, hogy itthagyta a kislány, és hiába kiabált, nem figyeltünk, ezért elrakta nekünk, hátha visszajövünk. Nem kért váltságdíjat, nem akart harcra kényszeríteni, egyszerűen csak ideadta a Vakondot és ment vissza dolgozni. Én pedig még azzal sem tudtam meghálálni, hogy legalább ugrálok egy menetet a várban, egyrészt mert ingyen volt, másrészt mert 10 évesnél nagyobb gyerek nem használhatta. Fanfárok, konfettieső, és önmagam dicsérete közben értem oda a Vakonddal a (törpe) lóhoz: aminek a hátán ült Szofi, aki ahogy észrevette a régi barátot, máris kérte.

Innentől már nem történt semmi. Ettünk vattacukrot. Mentünk még egy kört a körhintán, hallgattuk pár percig a gyerekkaraokét, aztán mindenki elfáradt: hazajöttünk, és nem felejtettük kint a Vakondot sem a kocsiban. 

Olvasd el a cikksorozat további részeit is:

Így jártam Szófiával (A megszületés története)
Így jártam Szófiával - Segítség, apa leszek
Így jártam Szófiával - Szofi, és a pálinka-party
Így jártam Szófiával - Az Első napok itthon
Így jártam Szófiával: Először kettesben
Így jártam Szófiával - Először nélküle, kettesben
Így jártam Szófiával - Szofi és az Olimpia
Így jártam Szófiával - A nagy utazás
Így jártam Szófiával - Szofi és az injekció
Így jártam Szófiával: először beteg
Így jártam Szófiával: szertefoszlott álom
Így jártam Szófiával: Az első karácsony
Így jártam Szófiával: Szófia megváltozott
Így jártam Szófiával - Szófia és a fura pillanatok
Így jártam Szófiával - mindjárt egy éves
Így jártam Szófiával - Szófia első szava
Így jártam Szófiával - A gyereknap 
Így jártam Szófiával - anya újra dolgozik 
Így jártam Szófiával: Szófia nyaral
Így jártam Szófiával: Szófia és a bölcsi 
Így jártam Szófiával - Szófia ellopja a karácsonyt 
Így jártam Szófiával: Szófia vásárol 
Így jártam Szófiával: egy átlagos nap