Van nekem egy weboldalam, a www.eznemjatek.hu, ami pénzügyi neveléssel foglalkozik. Teszi mindezt ráadásul játékosan. Három gyerekes anyaként ugyanis az a fixa ideám támadt - merő tapasztalati úton -, hogy a játék a példaadás és a szabályok felállítása, betartatása mellett a harmadik hiper-szuper eszköz egy szülő, vagy mit tesz Isten, egy pedagógus kezében arra, hogy a jövő generációját szépre-jóra nevelje. (Van erről egy másik blogom is, a www.jatekosneveles.blogspot.com, ami szintén ebből az apropóból és hirtelen felindulásból született, és hála az égnek, még pedagógusok is érdemesítik arra, hogy olvassák.)

Mi köze ennek a pedagógus naphoz? Csak annyi, hogy ennek mentén már jó néhányan kérdezték, hogy "Akkor Te most pénzügyi nevelő vagy?" Igen, az vagyok. "Akkor Te most pedagógus vagy?" Nem, nem vagyok az. "Akkor hogy csinálod ezt?" Lelkesedésből. "Na, neeee már, hogy lehet valaki lelkesedésből nevelő?" Miért, Te kapsz diplomát azért, mert szülő lettél, és egy, két, néhány emberpalántát elkezdtél nevelni? Te nem szeretetből, lelkesedésből csinálod?

Tény, végzettségem szerint nem vagyok pedagógus. (Ezt fájlalom is roppantul.) Munkám, tevékenységem, és felkészültségem szerint viszont az vagyok. Hogy végzettségem nincs, az inkább a sors vargabetűje némi szülői ráhatás képében, semmint az érdeklődés vagy a szorgalom hiánya, de hát hol van az megírva, hogy valahová csak az egyenes úton lehet eljutni... :) Egy biztos: soha az életben nem jutottam volna el a pedagógiáig, ha nincs az életemben öt olyan ember, akik nagy hatással voltak rám ebben a tekintetben. 

Az első három ember kiléte talán olyan kézenfekvő, hogy egyszerűbb nem versenyt kiírni a kitalálására: a három gyerekemről van szó. Tudja fene, jó-e az, ha az ember magával szemben is örök maximalista, de én az vagyok. Így aztán, amikor otthon maradtam gyereket nevelni, akkor azt is jól akartam csinálni: így kezdődött az én "pedagógiai képzésem". Természetesen még csak nem is hasonlított arra, amit a főiskolán, egyetemen tanítanak, mert autodidaktaként, nem kifejezetten rendszeralapú megközelítéssel tanultam, de a didaktikától kezdve a pszichológiai háttéren át a tanulásmódszertanig megvolt minden. (Persze hivatalosan eszembe sem jutna pedagógusnak nevezni magam, mert végzettség és tényleges iskolai-óvodai tapasztalat hiányában ez nem is lenne korrekt.)

Amit a másik két ember megtanított nekem, az viszont még ettől is fontosabb volt: az, hogy a gyerek is ember, van ami neki is fontos, és beszélgető partner is lehet, mert ő is megérdemli a figyelmet, azt, hogy teljes egyéniségemmel foglalkozzak vele, mert akkor ő is képes lesz tisztelni engem. Életre szóló leckéket kaptam ettől a két nevelőtől, akik hivatásuk szerint pedagógusok voltak: azt, hogy tanítani csak úgy lehet, ha a pedagógus ahogy van, szívét-lelkét, egész lényét odateszi a gyerekek elé. És valahogy ebbe ők nem mentek tönkre, nem amortizálódtak le benne. Ők ebből merítettek erőt, ez adott nekik energiát.

Ez a két ember annyira különbözött egymástól, amennyire csak lehetett: az egyik nő, a másik férfi. (Hála Istennek, még élnek mindketten!) Az egyik tanítónő volt, a másik gimnáziumi tanár. Az egyik igazi tyúkanyó alkat, védelmező, törődő, a másik igazi klasszikus műveltségű férfipéldakép. De mindkettő tündéri ember. Ez a legjobb szó rájuk.

Megérdemlik, hogy a nevük is itt álljon ország-világ előtt.

Juhász Lászlóné, Ilike néni akkor tanított engem, a demográfiai hullám elejét, amikor a frissen átadott iskolánkban is csak két műszakban fértek el a gyerekek: délelőtt a felső tagozat járt, délután az alsó, következő hónapban meg fordítva. Osztálylétszám átlagosan 33-35 fő körül, évfolyamonként négy osztállyal. Harmadik-negyedik osztályban volt osztályfőnökünk, de nekünk "csak" magyart tanított, mert akkor még ez volt a szokás, hogy már harmadikban is több tanító vitte az osztályt. Mégis olyan nyomot hagyott bennünk, amit máig emlegetünk. A figyelmessége, a kedvessége, hogy igenis a nekünk óriási, felnőtt szemmel kevésbé fontos dolgok, problémák is lehetnek egy felnőtt számára is lényegesek, hogy akinek baja volt, attól nem sajnálta az időt, és tanításon kívül is beszélgetett vele, sőt sokszor a szülőkkel is, hogy kérem, itt valami nem stimmel... Bármikor mehettünk hozzá, sosem volt türelmetlen, fáradt, nem keresett kibúvót, nem küldött el. Volt akit vigasztalt, volt akit bátorított, volt akit ünnepelt - kinek-kinek érdemei, vagy szükségletei szerint. Fontosak voltunk neki. És erre még a mai napig is emlékszem, hogy ez milyen jó érzés volt.

Somogyi Géza tanár úr már gimnáziumban tanított. Biológiát. Semmilyen más tárgyat nem. Ennél fogva hetente kettőnél többször nem találkoztunk vele, és azt is csak egy évig tehettük, mert utána olyan beteg lett, hogy évekig eltartott a gyógyulása, mi meg közben elballagtunk. De az az egy év nagyot alakított rajtam. A tudása valami egészen és félelmetesen lenyűgöző volt. Nem lehetett olyat kérdezni a saját szakterületén, amit ne tudott volna. (Más szakterületen sem nagyon.) Ráadásul mindezt úgy, hogy közben tartotta a lépést a tudomány fejlődésével, a szaklapokat rendszeresen bújta. Emlékszem, édesapámat, aki egyébként állatorvos volt, amíg nyugdíjba nem ment, azzal leptem meg, hogy tanulás közben kérdeztem tőle valamit, és ő nem tudott válaszolni... (Ez vele sem sokszor fordult elő.) Elő kellett vennie az egyetemi biokémia könyveit, de az sem volt elég: meg kellett vennie neki is azokat a bizonyos szaklapokat, ha segíteni akart nekem a tanulásban, máskülönben nem tudta követni a lépést Géza bá'-val. Talán ebből is látszik, nem középiskolás fokon tanított az öreg. És teszem hozzá rögvest: mindezt olyan könnyedséggel, játszi eleganciával, hogy minden belefért a 45 perces órába: rendszeresen feleltetett, miközben megtanította a nem minden elemében kimondottan középiskolai tananyagot, volt olyan, hogy egy tanóra alatt két leckényit is, és menet közben még ráért elmerengeni az élet filozófiai mélységein is. Sosem felejtem el, hogy bár nem biológia volt, hanem fizika, de mégis a Tyndall jelenségről olyan érzékletes és lelkes leírást adott szóban, hogy mind azt éreztük, a természetnek ettől nagyobb csodája nincs is. Pedig volt. Mi magunk. És ezt mindig éreztük is, amikor Géza bácsi óráján ültünk. 

Ez az én útravalóm erre az életre, amit ettől a két csodálatos és tündéri pedagógustól kaptam: nem "csak" tanítottak, hanem neveltek is.
Emberiességben, jellemben szegényebb lennék most, ha nem találkozhattam volna velük.

Tiszta szívemből kívánok minden pedagógusnak pedagógus nap alkalmából minden szépet és jót.