Munkahelyei: Magyar Rádió és Televízió Solnoki Stúdiója – riporter (1967-1974), Magyar Televízió (1974-2001), TV Híradó – szerkesztő-riporter, műsorvezető (1974-1990), ELITE című társasági magazin főszerkesztő helyettes (2001-2003), majd szellemi szabadfoglalkozású. 1990 őszén Hankiss Elemér akkori elnök elindított egy kísérleti Híradót, ebből lett később az emlékezetes Egyenleg című hírműsor, melynek meghatározó alkotója volt. Ennek megszüntetése után a Magyar Televízió különböző műhelyeiben dolgozott a legkülönfélébb műfajokban, elsősorban a kultúra és a belpolitika területén. Közben önálló finanszírozású, nagy lélegzetvételű portréfilmeket forgatott alkotótársával, Kálmán János rendező-operatőrrel, többek között a Párizsban élő világhírű magyar szobrászról, Pierre Székelyről (Kősárkány). E filmet 1999-ben bemutatták Párizsban, majd a 30. Nemzetközi Képzőművészeti Fesztiválon (Szolnok), ahol különdíjat nyert.

Televíziós munkái mellett tíz éven át rendszeresen vezette a Magyar Rádió élő kulturális ajánlóműsorát. Ma is sokat dolgozik, újságírással és kultúramenedzseléssel foglalkozik, háziasszonya különféle jótékonysági rendezvényeknek. Hetedik éve a kalocsai Kék Madár Fesztiválnak például, amely a beteg gyerekek megsegítésére született. Egyik alapítója, a 2002-ben kikiáltott Magyar Festészet Napjának, amely mára kortárs képzőművészetünk legnagyobb seregszemléje.

Rendszeresen publikál napilapokban, folyóiratokban. 1989-91 között két könyve jelent meg: Fészek címmel művészportrék, Hazatérés címmel riport-monográfia Claire Szilard azaz Szilárd Klára festőművészről. Híradós munkásságáért többször kapott Nívódíjat, a Miskolci TV Filmfesztiválon riport kategóriájának díját kapta (1988), 1989-ben pedig a Haza Szolgálatáért Érdemérmet (az Irakban nemzetközi békefenntartói feladatot ellátó magyar ENSZ katonákról forgatott riportfilmjéért).
Civil kurázsi című műsorért Tolerancia Díjjal tüntették ki.

  …százévesen is szerelmes leszek...- vallja saját magáról. Hogy mibe? Életútját részben ismerve, kitalálható: a hírekbe, a művészetbe, zenébe, filmbe, színházba, a virágokba, a cicákba, a kutyákba, imád utazni, tehát a világba. Folytatná a sort (természetesen a maga szabta határig)? 
- Igen – ahogy mondja- a világba, az életbe, ebbe az egyszeri, megismételhetetlen és megismerhetetlen csodába. Szerencsés vagyok, mert ha nem is felhőtlen, de boldog gyermekkorom volt, s mint minden ember, én is máig ebből táplálkozom. Szüleim reggeltől-estig dolgoztak, engem anyai nagyanyámék neveltek. Mindent tőlük tanultam. A szorgalmat, a becsületességet, az emberek tiszteletét és szeretetét, legfőképp a toleranciát és az empátiát. Talán már kicsit túlzásba is estek… És persze, ha szerelemről van szó, ki ne maradjanak a férfiak, hisz végül is a legnagyobb mégiscsak hozzájuk fűzött.

Szakmai múltja, jelene majdnem nyitott könyv. Magánélete azonban több, mint rejtélyes. A közvélemény legalább „az otthona küszöbéig beengedhető”? Ki részesül például abban az örömben, hogy a családjához tartozónak vallhatja magát?

- Néhány barátom csupán. Középiskolás éveimből a ma is Szolnokon élő Dózsa Emmi, felnőttkorom minden lépésének-botlásának, örömömének-bánatának ismerője pedig az Újságíró Iskola óta Osváth Sarolta, Losonczi Lívia, akivel kezdő híradóskorunktól barátok vagyunk, illetve Joó Géza, és  a Németországban élő orvos-festőművész, dr. Bari Árpád.

1998-ban Tolerancia Díjat kapott. Mindig, mindenkivel szemben megértő és türelmes?

- Ma már nem. Sokáig, túlságosan is sokáig amolyan engedelmes, túlontúl udvarias „kislány” voltam. Sokat keményítettek rajtam az évek, hisz nem feltétlenül érdemli meg mindenki a megértést és a türelmet. De az európai viselkedésmód mindenkinek kijár, ha át nem lép egy bizonyos határt. Éppúgy, mint a bizalom. Garai Gábor hasonló című költeményével szólva „egy hamis kedvéért nem állítok kaput tíz igaznak”. Ugyanakkor ma már nem olyan világot élünk, hogy ezt szomorú következmények nélkül megtehetnénk. Engem is sok fájdalmas csalódás ért emiatt, de vannak bizonyos tulajdonságok, melyeken az ember nem nagyon tud változtatni, még ha nagyon szeretne is. Üzleti érzékem például annyira nincs, hogy az már szinte megengedhetetlen a mai világban. De már éppúgy nem nevelhető ki bennem, mint a két karom mellé rettentően hiányzó másik öt, hogy Shíva-ként egyszerre hét karral dolgozhassak, cipekedhessek. Gyakorta szükségem lenne rá….

Melyik az az emberi tulajdonság, amit ki nem állhat?

- Húha, sok van belőle. Soroljam? A kétszínűséget, a hazudozást, a mások hátán való boldogulást, az erkölcstelenséget, az empátia hiányát, és még sok-sok mást.

Elkészíttette a saját horoszkópját. Ezek szerint hisz az asztrológiában. Hisz benne vagy csak kíváncsi? Kíváncsi saját magára?

- Hiszek is, meg nem is. Inkább a kíváncsiság a jellemző rám. És a nyitottság. Az biztos, hogy csak azért, mert én nem ismerek valamit, az még bizony létezhet, és létezik is. De azért szeretem a bizonyítékokat. Például egy általam nem ismert gyógymód iránt is bizalommal vagyok, kipróbálom, s csak azután alkotok róla véleményt. És ha nekem nem használ, akkor sem ítélem el kategorikusan, lehet, csak az én testemnek, lelkemnek nem ez a gyógyír. Hisz minden ember külön világ, egy másiknak attól még hozhat gyógyulást. A nyitottságomnak köszönhetem, hogy alaposan megismerkedtem már a 90-es évek elején a homeopátiával, amelyet a hivatalos orvoslás akkor még el sem ismert. Legkisebb gyerekemnél 6 éves korától ezt a gyógymódot alkalmazzuk. Érettségi előtt áll, és talán ha egyszer kapott csak antibiotikumot, amikor olyan gyulladása volt, amelyen a „szelíd gyógymód” gyorsan nem használhatott. Ebbéli elfogadásomnak és ismereteimnek köszönhetem, hogy 2002-ben engem kértek fel, legyek a Magyarországon először megrendezett Homeopátiás Világkongresszus sajtófőnöke, amelynek akkor már - s ez valóban a hivatalos elismerést jelenti - a Magyar Tudományos Akadémia adott otthon, egy héten át.

Nem hiányzik a varázsdoboz? A képernyő?

- De. Nagyon. Egyik kolléganőm azt nyilatkozta, távozván a királyi tévéből, hogy televízió nélkül is lehet élni. Igaza van. Élni csak oxigén nélkül nem lehet, és táplálék és víz hiányában. De aki szenvedélyes szerelemmel szerette foglalkozását, és ez persze nem csupán a képernyőt jelenti, annak az élete sokkal szegényebb lett a televíziózás nélkülözésével. Olyan ez, mintha a sebészorvos kezéből kivennék a szikét, amikor minden porcikája a műtétért sajog, s azt mondják neki, ennyi volt, most legyen közgazdász. Vagy balettművész. Esetleg vegyész… Csak sebészorvos ne. Pedig ő még biztos kézzel operál, és sok beteg vágya, hogy az ő rutinjával, biztonságával és betegszeretetével gyógyuljon meg. Igen, nagyon hiányzik. Sosem mondtam mást. Nem is igazán a képernyő, hanem a műsorkészítés folyamata. A kollégák, a csapatszellem, mert mindig nagyon jó közösségekben dolgozhattam. Emlékszem, amikor 1990-ben felálltunk, s önként elhagytuk a rendszerváltás utáni Híradót, egy nagy interjú jelent meg velem egyik napilapunkban, „Volt egyszer egy csapat” címmel. A legjobb valóban az Aczél Endre-féle híradós kollektíva volt, amelyről íródott.  Hosszú lenne elmesélnem, mi mindenért, de mert olyan volt, amilyen, rettentően hiányzik. Máig. És az azt követőek is, a Stúdió, az Ablak, a Mélyvíz, és saját műsoraim, a Zöldövezet és a Civil kurázsi csapata. Azok a kollégák, akikkel félszavakból is biztonsággal készítenek jobbnál-jobb adásokat, akikkel több volt a kapcsolatunk, mint kollegiális, akikkel olykor - főleg a híradós években - több időt töltöttünk, mint saját családunkkal.

Honnan az érdeklődése a kortárs képzőművészet iránt?

- Ez is a gyerekkoromra nyúlik vissza. Szolnokon nőttem fel, a Zagyva-parton, szemben a Művészteleppel. Ötödikben már festőművész-rajztanárom volt, akinek máig hálás vagyok azokért az ismeretekért, amelyek megalapozták mai tudásomat, s aki felkeltette érdeklődésemet, felnyitotta szememet a képzőművészet kincseire. Bokros Lászlóról van szó, aki épp az idén töltötte be a 80. életévét. Szigligeten él, jó egészségben dolgozik ma is. Első művészettörténet füzemet - neki köszönhetően - bármikor fellapozhatom. 12 évesen írtam, telis-teleragasztva illusztrációkkal. Több, mint 40 év távlatából kaptam vissza tőle, egyik kiállításának megnyitóján. Valóságos csoda, hogy megőrizte ennyi esztendőn át, s még a költözködéskor is vitte magával új műtermébe, otthonába. Ez is jelzi, hogy nemcsak művésznek, hanem pedagógusnak is milyen kiváló volt.

Ki a kedvence?

- Nos, egy semmiképpen sincs. Alighanem hosszú oldalakat teleírhatnék a nevükkel. Hihetetlenül sok olyan festő és szobrászművész van, és fotós is persze, akiknek műveit szeretem. „Mindenevő” vagyok, éppúgy, mint a zenében, vagy a ruhadivatban. Nincs egyetlen stílus, és egyetlen kedvenc. Már csak azért sem sorolnék neveket, mert hál’ Istennek sok művészbarátom van, akiknek képeivel együtt élek, s bizonyára sértődés lenne belőle, ha kifelejtenék valakit. És természetesen vannak külföldi alkotók, közülük azért emelek ki egyet, mert rá már nem lehetnek féltékenyek élő kortársaink. Pierre Székely, a Festő, a Szobrász, a Mester ugyanis már csak az égből figyel bennünket… A legteljesebben az ő életét és munkásságát ismerem, hisz róla öt esztendőn át három országban forgattam egy nagy portréfilmet. Szülőföldjén, Magyarországon, választott hazájában, Franciaországban, és Japánban, ahol sokat alkotott, és ahol még életében teret neveztek el róla. Pierre-t, azaz Székely Pétert nemcsak szerettem, s csodáltam műveit, hanem sokat tanultam tőle.

Szereti a virágokat. Melyik a kedvence?

- A virágok okozzák talán a legtöbb felhőtlen örömöt nekem. Kertész volt az osztrák nagymamám, nyilván a génjeimben is hordozom a természetnek, s benne a növények és virágok szeretetét. Lakásom és kertem tele van virággal, a baj csak az, hogy kevés az időm tartásuk tanulmányozására. E téren sincs egyetlen kedvenc. De nagyon szeretem a rózsát, az amarilliszt, a hibiszkuszt, a harangvirágot, az illatos fréziát, s az orchideát éppúgy, mint a muskátlit, a százszorszépet, a kálát, van még hely, hogy soroljam? Az uram kedvence a rózsa, és hosszú-hosszú éveken át a születésnapomra annyi szállal lepett meg, ahány éves lett. Tudni kell, hogy a legforróbb nyárközépen van a születésem évfordulója, amikor a hűtőből kivett gyönyörű virágok 1-2 nap alatt meghalnak a hőségtől. Amikor 40 lettem, annyira megsajnáltam a gyorsan kókadó, előző nap még királyian pompás, hatalmas csokrot, hogy lebeszéltem erről a nagyvonalú és megható gesztusról. A virágokkal kapcsolatban sok tündéri történetem van, ezen kívül is, de közülük talán a legkedvesebb, hogy a gyerekeim mindig versenyeztek, hogy ki hozza nekem az első hóvirágot. Most már felnőttek, de ezt a szokásukat még mindig őrzik. Igaz, most már nem igazi a verseny, mert a fiam több, mint 10 éve Ausztriában él, a nagyobbik lányom meg most készül hosszabb időre Japánba, úgyhogy a legkisebbnek már versengenie sem kell…. Ő lesz az egyedüli nyerő, már ha nem feledkezik meg róla.

Most hány állattal él együtt? Ha választhatna és megtehetné, milyen élőlényekkel venné még körül magát?

- Nemrég még 6-7 cicánk volt, egy egész család, de kénytelenek voltunk elajándékozni őket, mert egy menhelyről befogadtuk Zeuszt, a most másfél éves németjuhász-rotweiler keveréket, aki miután nem éppen öleb méretű, elriasztotta a macskahadat. Nem értették meg az istennek sem, hogy ő csak játszani akar velük. Igen ám, csakhogy az ő játszadozása életveszélyes volt a cicáknak… Sokféle állatot szeretnék magam körül, egyetlen feltétellel. Legyen gondozó is velük, mert mind a virágok ápolása, mint az állatok nevelgetése, ellátása meghaladja erőmet és időbeni lehetőségeimet. De ebben az esetben lenne még néhány kutyám, sokféle fajtát kedvelek, aztán cicák természetesen, halak és teknősök is egy gyönyörű akváriumban, aztán majmot is tartanék, egy örökké rajtam lógó kis csimpánzot, s azt sem bánnám, ha kis báránykák futkosnának a hátsó udvarban. Nyuszink is volt már, pici korában befért a papucsomba, aztán persze összerágott mindent, egy idő után komoly életveszélyben volt az elektromos zsinórok között. El is kellett ajándékoznunk. Több állatot nem is említek, mert lenne még. Megjegyzem az állatok közül, éppúgy, mint az embereknél a baba-korúak a legaranyosabbak, őket lehet a legjobban babusgatni, s ők még érdek nélkül szeretik az embert…

Ha csak teheti, nyakába veszi az országot, a világot. Melyik ország/város a kedvence, és miért?

- Már nagyon unalmas lehet, hogy mindig, mindenre az a válaszom, hogy nincs kedvencem. Én mindenről csak többesszámban beszélhetek. Talán azért, mert mindenütt találok szépséget, mindenhol olyan embereket, akikre boldogan emlékezem.
Gyerekkoromban két nagy vágyam volt, a városok közül Párizsba eljutni, az országok közül Indiába. Nos az első már nagyon sokszor sikerült, India még várat magára. De imádom Itáliát, és Londont, New Yorkot és az erdélyi havasokat, Ausztria kisvárosait, közülük is a különleges természeti adottságú Hallstadtot, Dél-Csehország gyönyörű kastélyai között a mesebeli városkát, Cesky Krumlovot, az iraki Babylont éppúgy, mint a lengyel Tátra központját, Zakopánét, ahol kamaszkoromban a lanovkára való sorállás közben szerelmes lettem egy lengyel egyetemistába. De e témánál is hosszan folytathatnám a sort. S ha csak mindegyikhez 1-2 mondatot fűznék, hát az jó sokáig eltartana….

Közeledik a karácsony. Hogyan szokták tölteni? Van valami különleges családi tradíció?
 
- Különleges tradícióink nincsenek. Együtt van a család, és ez nekem elég. Mint említettem, ezt egyre nehezebb megvalósítani, mert három gyerekem közül kettő hamarosan messze távol lesz tőlünk, de valahogy csak megoldjuk, ha nehezen is, hogy együtt lehessünk. Mert még egyetlen Karácsonyt sem töltöttünk külön. Bánatomra a nagycsaládból egyre többen már csak az égből tekintenek le ránk, és a még élő, 84 éves édesanyám sem mozdul már ki szolnoki otthonából. Változatos helyeken töltjük az ünnepeket. Volt, hogy Sopronban teleltünk, s ott ünnepeltünk, többnyire azonban itthon vagyunk. A mostani év ugyan ismét kivétel lesz, mert Tamás fiamhoz utazunk mindannyian, Badenbe. Ennek egyetlen nehézsége, hogy a karácsonyi finom falatokat itthon kell elkészítsem, mert egy legénylakás konyhája korántsem olyan felszerelt, mint itthon, az enyém.

Milyen háziasszony Bayer Ilona otthon?

- Családom és barátaim szerint jó, én viszont állandóan elégedetlen vagyok magammal. Ez minden bizonnyal maximalizmusomból ered, hisz annyi minden van, amit még jobban szeretnék csinálni. Időhiány miatt kevés süteményt sütök, igaz nem nagyon édesszájúak a családtagjaim, de mégis. Évek óta készülök például arra, hogy mézeskalácsot süssek, vagy legalább tízféle aprósüteményt, aztán csak az elhatározás marad. Régebben az egész szakma a csodájára járt kamrámnak, ahol rengeteg saját kezűleg eltett befőtt, kompót, savanyúság és dzsem sorakozott, helyre kis „arafatocskákkal” lefedve. Jasszer Arafat palesztin vezető fejfedőjére emlékeztette ugyanis őket az a sok-sok textil terítőcske, amelyekket befedtem az üveget tetejét. Minden sor más-más színű és mintás volt, valóban egészen jól mutattak a polcokon. Híres volt paradicsomlekvárom is, amelyet anno egy élő adásban főzőcskéztem, még műsorvezetőként. Híres embereket hívtunk meg erre a „dzsemborira”, s mindenki előrukkolt a saját jól bevált receptjével. Az enyémnek olyan sikere volt, hogy még évek múlva is jött egy-egy levél, amelynek írója a paradicsomlekvár eltevésének csínját-bínját tudakolta.

Mi az ünnepi menü?

- Nincs állandó ételsor, de vannak kedvencek. Mindenki nagyon szereti a tokaji borkrémlevesemet, amelynek elkészítése igen praktikus, ugyanis még főzni sem kell. Annyi mindössze, hogy 1 liter édes tokaji borban (lehet asszú, szomorondi, vagy akár furmint is) hagyok felolvadni fél kg vaníliafagylaltot, majd hozzákeverek fél liter felvert tejszínhabot, s végül két marék kimagozott édes szőlőt. Mennyei…. Különösen, ha utána ropogós kacsacombot tálalok. Ha borleves van, akkor a hagyományos pirburgpárkáp-pal, ahogy boldogult Pierre Székely mondta, vagyis pirított burgonyával és párolt káposztával, ha viszont nem borleves van, hanem például halászlé, akkor párolt gyümölcsökkel, birssel, aszalt szilvával, grillezett banánnal és naranccsal. Mert a sós és az édes párosítása fenséges. Ezt még Svédországban tanultam meg, egészen fiatal koromban, amikor legnagyobb megdöbbenésemre házigazdánk, a fiatal filmrendező Bo Cronqvist egyik este sonkát sütött szeletelt banánnal…Az idén is a fent említett tokaji borkrémleves lesz, ropogós kacsával, az ünnepi desszert pedig egy habkönnyű diótorta, vagy egy francia fatörzs, ami csak annyiban tér el magyar rokonától, hogy a csokikrémbe nem kevés francia narancslikőrt csempészek, és a roládot rumos meggyel bolondítom meg.

Mit kíván szent este gyertyagyújtáskor a fa alatt? 

- Csak azt, és ez a legtöbb, hogy egészségesen maradjunk meg egymásnak. Hogy lelassuljon ez a mai esztelen rohanás, békesség legyen bennünk és közeli-távoli környezetünkben egyaránt. Kívánom, hogy a gyerekeim hazatérjenek majd külföldről, és egy nagy házban együtt éljünk mindannyian. S ha majd rászánják magukat a családalapításra, együtt éljünk mind, unokákkal körbevéve. Gyerekkorom óta erre vágyom. A mögöttem lévő családommal ezt már nem tudom megvalósítani, a magam által teremtettel még van esélyem.