„Kovács Pistike várja szüleit a színpadnál” vagy „Kis Esztert szülei átvehetik az információs pultnál” Biztos hallottatok már efféle biztonságőri igényességgel megfogalmazott „gyermek keresi szüleit”-féle bejelentéseket rendezvényeken,  plázákban, vagy teszkókban.

Hát én is. Mint ahogy olyan elrettentő történeteket is, hogy a gyerek leesett az ágyról vagy a pelenkázóról vagy valahonnan. Két dolgot feltételeztem magamról, amíg nem voltam szülő. Nem. Ez úgy pontos, hogy biztos voltam abban, szülőként két dolgot nem fogok elkövetni: nem veszítem el sehol a gyerekem, és nem hagyom magára ott, ahonnan leeshet.  (Természetesen az olyan szélsőségek, melyek a gyermek életének szándékos kioltását jelentik, eleve benne sem voltak a pakliban. Akkoriban még nem.) Amikor az első gyerekem legurgulázott az ágyról, már csak az maradt, hogy majd a második… Amikor az is legurgulázott, maradtam ezen a sosem fogom elveszíteni vonalon.

Lent játszottak az udvaron. Homokoztak. Én mellettük ültem. Aztán az egyik megütötte a térdét, én meg levittem a dombocska tetején lévő homokozóból a dombocska alján lévő csaphoz, hogy megmossuk a sérülést. Innen pont ráláttam a másikra is. Talán két perc múlva már vissza is értünk a homokozóhoz, ahonnan a másik gyerek szőrén-szálán eltűnt. De úgy eltűnt, hogy látóhatáron belül sem volt. Hát hónom alá kaptam a kicsit, futkostam, és tudtam, saját erőből ennyi idő alatt nem mehetett ilyen messzire. Vagyis ezt hittem.