Kormos Anett - Halló, halló!

Én nem vagyok egy állandóan telefonon lógó anyuka. Nem ragasztom a kagylómra a kagylót, amikor kint vagyunk a játszótéren, és egyik gyerekem eteti a másikat homokkal.  A kezemet talán a szememre, de a fülemet szabadon hagyom, a figyelmem nem lankad, szóval én ott vagyok. De tényleg. Mégis ha nagy ritkán valaki felhív, akkor az addig normálisan, és gyerekekhez képest csendesen elrajzolgató gyerekeim rögvest üvölteni kezdenek, mint a sakál, hogy én egy szót se értsek.

Volt már olyan munkám is, amikor nem lett volna előnyös, ha kiderül, itthon ülök, és a nagyfontos dolgok intézése közben kicserélek egy-két pelenkát is. Ilyenkor vagy nem vettem fel a telefont, vagy ha muszáj volt felvennem, kihajoltam az ablakon, és azt mondtam, kintről jön a visítás. Közben eljátszottam a gondolattal, hogy a visításforrást egy hirtelen mozdulattal tényleg kintre helyezem, de az első emeletről állítólag nem illik ilyen hirteleneket mozdulni.  Mikor azt gondoltam, hogy utódaim elértek arra az értelmi szintre, hogy elmagyarázhatom nekik, amíg anyu telefonál, addig nem visítunk, azt hittem, célba értünk.

De tévedtem. A telefon csörög, én a mutatóujjamat a szám elé szorítva jelzem a gyerekeknek az elvárást, és felveszem. Rám néznek, bólogatnak, majd nagy hirtelen mindegyiknek ugyanaz a filctoll kell, egyik megpróbálja a másik szemébe állítani azt, a másik meg közben tépi az egyik haját. Én meg menekülök, sorban csukom be magam mögött az ajtókat, és csak remélem, hogy mindkettő sikerrel jár a másik megkárosításában. De nem, hanem jönnek utánam, mintha bogáncs ragadt volna a gatyámra, és én már kimegyek a lépcsőházba, mire ezek még jobban üvöltenek, én meg olyan ideges leszek, hogy nem is tudok arra figyelni ki és mit beszél a telefonban, csak arra, hogyan fogom ezeket szétverni, ha végre leraktam.  Már úgy sírnak, mintha egy vonat kettévágta volna őket, úgyhogy lerakom, és bemegyek, és én is üvölteni kezdek, hogy miért, mi a baj, miért visítoztok. Mire az egyik azt mondja: ő azért, mert nem találja az egyik papucsát. A másik meg nem is válaszol.

Este megint csörög a telefon. A mami az. Hát felveszem, aztán átadom a gyerekeknek, hadd mondják el, ki, mit szeretne kapni a Mikulástól, ami így nyáron roppant fontos. És közben alig, de alig bírom megállni, hogy neki ne álljak üvölteni, és az orromon buborékokat fújva sírni, hogy nincs meg az egyik papucsom. De megállom.

Kormos Anett további cikkei ide kattintva olvashatóak.