Tavasz

Két kis cinke nézelődött az erkélyrácson. Hirtelen az egyik gondolt egyet, rászállt a kitett sárga kutyapokrócra és csipegetni kezdte.
Két perc sem telt el, a csőre tele lett sárga, puha pokrócszálakkal, mókásan nézett ki, ahogy forgatta a hirtelen sárga szakállt növesztett fejét.

Most már csak a másik csivitelt, nyilván biztatva szorgosan gyűjtögető párját.

Az akciót még háromszor ismételték meg. Miközben lestem őket, valami különös, szinte anyai büszkeség töltötte meg a bensőmet. Lelki szemeim előtt megjelent a kis fészek képe, ahol a finom sárga szálak puha bélésként töltik meg az gallyak közét. Jó érzés volt tudni, hogy bár akaratlanul, de én is hozzájárultam a jövendő cinkenemzedék legalább négy tagjának induló kis életéhez. Közöm lett hozzájuk.

Tegnap délután óta tudom, hogy hiába esik az eső, hiába jön esetleg még hózápor, hiába kell még mindig a télikabátomban elindulni reggelente – visszavonhatatlanul itt a tavasz.