Amikor még boldogan éltünk kettesben az emberrel, amikor a gyerek még csak hasfalon belül eszetlenkedett, kanapévásárlásra adtuk a fejünket. A baj az volt, hogy a fejünk mellett minden megtakarított pénzünket is oda kellett adnunk, hogy a letöltendő börtönbüntetést elkerülve haza is vihessük a kiszemelt darabot. Az eladó azt mondta, azért jó választás ez a kanapé, mert így a jutalék az ő zsebébe folyik. Na jó, valójában nem ezt mondta. Hanem azt, hogy a textilbőr ideális családi darab, mert könnyen tisztítható, egy kis bukás-hányás-pisi némi nedves ronggyal lemosható róla.

Boldog mosollyal nézegettük a kanapét, a mi kanapénkat, mely életünk végéig szolgál majd minket, és nem sokkal később „beszerzett” bukós-hányós-pisilős utódainkat is.  Három évvel és sok-sok vizes szivacsos takarítós szitu után azonban a kanapé elkezdte levetni a textilbőrkéjét, és a szőnyeg, valamint a gyerekek mezítelen talpa fekete lebernyegekkel lett tele. Felhívtam vagy százhuszonöt kárpitost, és hamar kiderült, hogy csaknem annyiba kerül a „bőrfiatalító” kúra, mint anno a kanapé.

Az eladás mellett döntöttünk. A vételi ár harmadáért meghirdettem a bútort, ahol csak lehet. Lassan, de biztosan befutottak a potenciális vásárlók. Tetoválószalonos apu és tetoválthátú anyu. Mondhatni: varrt bőrűek jöttek a lehámló bőrűért. Anyu megkérdezte, hogy a gyerekek kezdték ki a kanapét? Mire én: dehogy, ez egy nagyon megkímélt állapotú bútor, csak a huzat vacak rajta. És csemetéim ebben a pillanatban - érezték, hogy szóba kerültek - felpattantak a kanapéra, és vad-őrült ugrálásba kezdtek. Én meg, hogy: gyerekek, hát ilyet nem illik, meg, hogy ti nem is szoktatok ilyet. Szóval hazudtam. A lányok leszökkentek, és átmentek a szobájukba, én meg fellélegeztem. Én hülye. Mert csak a babakocsijukért mentek át, amit rögtön fel is tettek a kanapéra, és végigtolták rajta vagy ötször. Na ilyet tényleg nem szoktak. Ekkor felajánlottam, hogy ha a gyerekeket is viszik, tudunk egy picit engedni az árból.