harapás

Kedves Csilla!

Sok kétely kavarog a fejemben, és már nem tudom hová fordulhatnék. Sajnos segítségem e téren nincs, a férjem kategórikusan elzárkózik minden gondolat elől, a család pedig engem ostoroz, hogy rosszul neveltem a gyerekem...
Kisfiam 3 éves lesz, bölcsibe jár. 40 hétre született császármetszéssel, 7-9-10 Apgarral. Magzati korban plexus cysta ábrázolódott a bal agykamrájában, ami 4 hét múlva már nem látszódott (23 hetesen).
Élénk, gyorsan gyarapodó, mosolygós kisfiú volt, viharos mozgásfejlődéssel. 6 hónaposan kúszott (nagyon keveset), fel is állt, majd 8 hónaposan már a bútorok mentén szaladt. 7 hónaposan mászott, 11 hónaposan járt.
A beszéde megkésett. Voltunk egy korai fejlesztőnél is, aki ezt mondta, valamint hogy autisztikus tüneteket produkál a gyerek. Akkor fél év haladékot kaptunk, hogyha továbbra sem fejlődik a beszéde, akkor Szakértői Bizottság elé kell állnunk. A beszéde szépen fejlődött, így meg is nyugodtunk. Mára már szinte teljesen ki tudja fejezni magát, szókincse rengeteget bővült, de azért még akadnak furcsaságok: pl apa babát fölveszi, apa ezt kikapcsolja, tehát nem mond felszólító mondatokat.
Viselkedése sokszor aggasztó. Rendkívül akaratos, képes apróságok miatt dührohamok kapni, csapkodni, dóbálózni, harapni, tárgyakat felborítani. A bölcsödében már sokadszor harapott meg másik gyereket. Ezeknek általában volt előzménye (elvették a játékát, kedvenc alvós állatát, motorját, fellökték, belenyúltak a szájába), de akkor sem a harapást tartom a legjobb megoldásnak, sőt. Itthon már nem tudom szankcionálni, hiszen már nem tudja, hogy miért kapná a fegyelmezést. Egyébként pedig csöndes, gondozói szerint "elvan", bár amikor én látom kívülről, akkor is külön van, egyedül játszik, vagy legtöbbször inkább csak nézi a többieket, amolyan megfigyelő.
Egyéb helyzetekben is nehezen kezelhető. Nem tudunk együtt leülni egy asztalhoz enni, mert ő nem ezt kért, vagy nem ezt gondolt, vagy egyszerűen meg sem kostolja az ételt, csak eldobja a kanalat, villát a földre.
Bárhol vagyunk, akár itthon is, nem távolodik el tőlünk, fel kell venni, fogni kell a kezét, ha biciklizik is a saját kertünkben, akkor is a nyomában kell lenni.
Nagyon fárasztó már örökké magyarázkodni mások előtt, hogy most épp ez a baja, most épp beteg, most épp fáradt, vagy fáj valamilye, éhes, stb... másból sem áll az életünk, mint hogy magyarázzuk másoknak, hogy most épp mitől viselkedik úgy a gyerek, mint ahogy nem kellene.
Az édesapjával is harcolunk ezen, mikor esetleg felvetem neki, hogy nem feltétlen "normális" viselkedés az, hogy hét számra nem tudunk együtt enni, vagy épp magán kívül ordít a gyerek, csak mert beült mellénk egy ismerős az autóba, akkor is csak a vállát rángatja, illetve közli, hogyha mondom neki,hogy szakemberhez vinném a gyereket, hogy én keressek fel szakembert. Bár sokszor már én is úgy érzem, hogy segítségre lenne szükségem...
Jövő hétre van időpontunk egy TSMT terapeutához, felmérésre, és reményeink szerint majd tornát is előír, amivel tudunk segíteni neki.
Mit tanácsol? Mit tehetnék? Lassan felőröl a helyzet. Jelentkeztünk már nevelési tanácsadóba is, de onnan tulajdonképpen elutasítottak minket...
Köszönettel: Zsomanyu