Így jártam Szófiával - mindjárt egy éves

Bucsányi Krisztián | 2017-03-31 11:55

Még csak reggel hat óra van, de káosz: a kutya már kitombolta magának a kajáját, nemrég zavartam vissza a kávéfüggő, meglepetésszerűen megjelenő anyóst pihenni. Az én kávém elveszett, és már a harmadik fenyegetést kaptam a feleségemtől, hogy ha nem lesz Szófiának szülinapi tortája, keresztre feszít, felakaszt, felnégyel (valószínűleg ebben a sorrendben). Pedig tudja, hogy ma megyünk megrendelni. Szófia jövő héten lesz egy éves. És jobban imádjuk, mint valaha.

Amikor egy nap egy év

A lehetetlenre vállalkozok akkor, ha megpróbálok visszaemlékezni az elmúlt év legjobb pillanataira. Nem lehet elmondani azt, mennyire vártuk Szofit. Nem tudom hitelesen elmesélni neked az első találkozását (és az azóta is tartó örök barátságát) a Vakonddal, sem azt, hogy aludta át élete első repülőútját, vagy a „delfinhangját”, amikor tetszik neki valami, vagy az édes nevetését, ahogy körbe-körbe szalad – négykézláb – a nappaliban. Leírhatatlan, ahogy igazi kiscsajként pakolja a ruháit, ahogy imádja a kutyát, és a kutya is imádja őt.

Persze, vannak nehéz pillanatok: például amikor fél órája hisztis, mert eszébe sincs aludni, amikor mutogat, de nem tudod, mit akar, és már végigbarchobáztad a fél nappalit, mire kiderül, hogy ezredszerre is a lámpa érdekli, és a kép a falon, hogy megnézzük, hol van anya, apa, és Szofi. Aztán hirtelen feladja, és mint egy kis angyal, alszik rajtad, úgy, hogy soha nem tennéd le: mert nincs ennél meghittebb.
Aztán ott vannak a vicces pillanatok, amiből naponta akad: amikor a harmadik kölesgolyót akarja egyszerre a szájába tömni, vagy akkor tüsszent, amikor tele a szája valamilyen zöld kajával. Ilyen az is, amikor letakarítod az üvegajtót, és nem veszi észre, ezért fejjel nekiront.
Szófiával egyszerre nehéz, vicces, bosszantó az élet: de, Őt vártuk. Pontosan őt. És hamarosan egy éves. A jó hír, hogy sikerült életben tartanunk. Néha nem volt könnyű.

Amire lehetetlen felkészülni

Mielőtt elmondom Szofi első, egyedül, megtett lépéseit (és azt, hogy miért sírta el magát az anyukája), be kell vallanunk: tudtuk, hogy eljön az az idő, amikor Szofi ön-, és közveszélyes lesz és bár úgy véltük, felkészültünk rá, nem.

Nem tudtunk arra felkészülni, hogy Szófia a maximális sebességével – négykézláb – szalad a kutya felé, aki az utolsó pillanatban elegánsan odébbáll, így Szofi teljes sebességgel, fejjel megy neki az üvegajtónak. Nem lehet arra felkészülni, hogy a lányod ül a földön, boldogan, ki-be csukja az ajtót, hangosan kacag, kukucsozik: majd egyetlen mozdulattal a jobb kezével, rácsapja az ajtót a balra. Nem tudsz arra felkészülni, hogy leesik a fregoriról (oké most igazad lehet, hogy került oda: az én hibám volt, bár próbáltam azt hazudni a halálra vált anyjának, hogy egyedül mászott fel, de abban a pillanatban éreztem, nem kellett volna) és csak a vakszerencsén múlt, hogy „beakadt” kettő zsinór közé, így 50 centiről esett le, pont a pelusos seggére: és még csak meg sem nyikkant, játszott tovább. Nem tudsz felkészülni, hogy banánevés közben egyszer csak mind a négy fogát belemélyeszti a banánba, és akkorát harap, ami neked is sok lenne, vagy arra, hogy eltitkolja, hogy egy kölesgolyó már van a szájába, kéri a következőt.

Arra sem lehet felkészülni, hogy Szofi egy óvatlan pillanatban megfogja a Vakondot, és úgy vágja vele orrba a mellette békésen szendergő labradorunkat, hogy úgy megsértődik, hogy három hete nem jön be a nappaliba, ha mégis, ahogy meglátja, vagy meghallja Szofit, azonnal menne kifelé. De nem tudsz felkészülni egyetlen esésre, kelésre sem: pedig valamit ki kellene találni, mert Szófia pár napja megtette az első lépéseit, ami miatt az anyukája sírt, és azt hiszem, soha nem fogja megérteni.

Szófia első lépése

Még egyetlen pillanattal azelőtt - hogy Szofi megtette az első lépéseit - sem utalt semmi arra, hogy történelmi tett tanúi leszünk, hiszen épp a napi rutinját végezte. A kanapéba kapaszkodva, fáradtan jött ment, néha lehuppant a popsijára, többször babanyelven odaszólt valamit a Duck tévé pszichedelikus figurájának, egyszer a Vakond felé nyúlt (a kutya, aki kivételesen bent volt, azonnal rémülten hátrálni kezdett), aztán ismét feltápászkodott, belekapaszkodott a kanapéba, és lehuppant.
Mindannyian a megváltó pillanatra váltunk, amikor Szofi elkezdi dörzsölgetni a szemét, ezzel jelezve, hogy álmos: ám ehelyett fogta magát, először elengedte a kanapét, majd 3 (pontosan számoltam) határozatlan lépéssel odajött. Hozzám. És. Levette. A. Szemüvegemet. Édes, elégedett hangot adott ki, seggre ült, kezében a megszerzett szemüvegemmel, elkezdte dörzsölni a szemét, és bekakilt.
Én döbbenten ültem, a – most már járni tudó – még nem egyévessel szemben, aki épp a Vakondra adta rá a szemüvegemet. Az anyukája, csendben sírt tőlem kettő méterre: én azt hittem az örömtől, de (este megbeszéltük) a csalódástól, merthogy Ő van a gyerekkel 22 órát, a „büdös kölke”: mondta félig sírva, félig nevetve de semmiképp sem komolyan gondolva, bár emlékezzünk, Szofi épp bekakilt „meg nem hozzám jött oda” – mondta, miközben látszott rajta, hogy mindennél büszkébb a világon: a lányára.

Készülünk a szülinapra

Szófia hamarosan egy éves, ezért gőzerővel készülünk a szülinapjára. Abban megegyeztünk, hogy ennek a napnak különlegesnek kell lennie, csak ezt (ez nemrég derült ki) mindketten máshogy gondoljuk.

Belelkesültem, mert igaza van a feleségemnek, ez egy különleges nap kell, hogy legyen: gyorsan el is mentem a héten kétszer szolizni, plusz vettem 2 új inget, és heti háromra növeltem a konditermek számát, hogy jól nézzek ki a lányom első szülinapján: gondoltam, elmegyünk a haverokkal ünnepelni. Iszunk pár buborékmentes ásványvizet, valamilyen olyan férfibárban ahol NINCS sztriptíztáncos lány, és nem engednek be nőket sem, persze, maximum 7 re itt vagyok, és nem én fizetek. De, máshogy alakult.

Azért, mert a feleségem ezt az egészet máshogy gondolta: vett egy csomó olyan kacatot, mint héliumos lufi (igaz, héliumunk nincs, most azt gyakorlom, hogyan tudnék mégis héliumot termelni, hogy feltöltsem a lufit, hátha akkor elmehetek a barátokkal buborékmentes ásványvizet inni, de egyelőre reménytelen), csákókat, amit szerinte majd fel kell vennünk, és különböző tányérokat, „1 éves lettem” felirattal: plusz valamiért meghívta a családjainkat egy kerti partira (érzem, hogy ott fogok buborékmentes vizet inni).

A legrosszabb, hogy napok óta áll Szofi szekrénye előtt, és azon gondolkodik, melyik ruhában lesz a legcukibb. Na és ott a tortakérdés, amit ha nem oldok meg, lehet, hogy buborékmentes vizet sem ihatok aznap, még a családi körben sem. (A haverokról már lemondtam)

Persze Szófia ebből semmit nem vesz észre: továbbra is vakondozik, és azóta egyetlen lépést sem tett meg egyedül.

Ma van a születésnapja. Reggel óta lufit fújok. A haverok kérdezik, mi lesz az esti bulival, de nem merek nekik válaszolni, mert nem tudom: hiszen mennem kell a tortáért is. Mert igen, végül sikerült megrendelni, ezért valószínűleg túlélem a napot. :)

Olvasd el a cikksorozat további részeit is: