Nem volt olyan fontos számomra a szoptatás. Az esélytelenek nyugalmával álltam a kérdéshez. Az idősebb nők a családban mind idegeskedtek: Jaj, csak legyen majd tejed! - mondogatták már a terhességem alatt. Én azonban rövid úton üresbe állítottam az anyukámat, a keresztanyámat és mindenkit, aki ezen az állásponton volt. A családban ugyanis hetedíziglen visszamenőleg nem tudtunk felmutatni senkit, aki hosszabban tudott volna szoptatni pár hónapnál. Miért pont én lennék kivétel? Ennek ellenére minden tápszeres baba felnőtt nálunk, sőt, elég sűrű gyerekek lettünk, az orvost csak hírből ismertük. Hát nem voltam hajlandó aggódni, abban a biztos tudatban vártam a kisfiamat, hogy nekem sem fog sikerülni ez a dolog, ha lesz is tejem, csak ideig-óráig és tuti nem lesz elég. Megvettünk hát minden cumisüveget, kiskanalat, sterilizálót és bőszen készültünk a tápszeres bulira.

Aztán az én kicsikém megérkezett, a szülőszobán rögtön ügyesen rám csatlakozott, és mint kiderült, annyi tejet hozott magával, hogy még ott a kórházban a bokámig ért a belövellést követő áradat. Leggyakrabban melltartót és hálóinget kellett váltanom. Amíg nem volt mellettem a kisbabám, állandóan fejnem kellett, ha ugyanis nem ürítettem ki mindkét mellem, a mosdóig se jutottam el ruhaátázás nélkül.

Anyukám könnyekre fakadt, mikor szembesült a ténnyel, a férjem meghatottsággal vegyes csodálattal figyelte, amint az - egyébként meglehetősen cingárra sikerült - trónörököse egyre gömbölyödik és növekszik, úgy, hogy csak anyatejen él. Az én tejemen. A hetek hónapokká gyűltek, és a tejem nem apadt, sőt, egyre több lett, ahogy a kis cicihuszárom rendíthetetlenül szopizott. A cumisüvegek, tápszeres dobozok és termoszok bekerültek a mellszívó és a tejtároló zacskók mögé a szekrény mélyére.

Akkoriban azt mondtam, nem is igazán szeretném, ha a kisfiam sokáig szopizna, mert az olyan bizarr - maximum egyéves koráig folytatjuk a dolgot, ha már így esett. Amíg számomra nem zavaró, szopizunk, ha problémát jelent, abbahagyjuk. De ez a zavaró pillanat csak nem akart eljönni. Gyermekem szépen lassan elválasztotta magát - ahogy kúszni, mászni, majd járni kezdett, egyre kevesebbszer “ért rá” megülni az ölemben, hiszen olyan sok felfedeznivalóval van tele a világ. Végül már csak este, elalváshoz igényelt engem és a szolgáltatást, amit csak én nyújthattam neki. Lassanként éreztem, hogy el kellene választanom, ezt az egy alkalmat is el kéne engednem, megtanítani nélkülem elaludni...de csak fél szívvel akartam ezt. A lelkem legmélyén szerettem volna még nyújtani, még tovább húzni… érezni azt a fenséges nyugalmat, hallani az elégedett cuppogást, megélni azt a csodálatos közelséget, amit babám táplálása, mindkettőnk boldogsága és az apró kezek simogatása adott. Csak még egy napot… már csak ma este... gondoltam újra meg újra.

Végül az élet közbeszólt. 20 hónapos volt a kicsikém, amikor egy térdsérülés miatt nem tudtam többé felállni a szoptatós fotelből, a cicizés közben elszenderedett aprósággal a kezemben, még apa segítségével sem - többszöri felébredés, sírás és fájdalmak után a férjem döntött: megpróbálnak együtt elaludni nélkülem, egy üvegcse kakaó társaságában. Úgy gondoltam, úgysem fog sikerülni, ha meg is tölti a pocakját a finom kakaó, a lelke éhes marad, és felébred majd, hogy a jussát követelje, hiszen addig is rendszeresen felkelt éjjel még egy kicsit komfortszopizni.

A megszokott nyüsszögő sírás azonban aznap éjjel elmaradt… majd a következőn és a rákövetkezőn is. A kisfiam szépen megtanult az apukájával elaludni, napközben sem mutatkozott rajta semmi, ami arra utalt, hogy hiányzik az életéből bármi is. Két hét telt így el, mígnem egyszer csak itt találtam magam a konyhában, egyedül. A fiúk aludtak, minden csendes volt és akkor rájöttem: nem kellek már neki, az én egyetlen kisfiamnak nincs már rám szüksége. Ügyes, önálló lénnyé fejlődött, aki képes nélkülem enni és anya nélkül aludni, mostantól bárki el tudja látni. És akkor kitört belőlem a zokogás.
A konyhaasztalra borulva itattam az egereket - mit itattam: vízözönt zúdítottam rájuk -, és míg önnön feleslegessé válásomon töprengtem, rájöttem, milyen nagyon fontos volt számomra ez az egész. Valójában nem a gyereket kellett leválasztani rólam, hanem épp ellenkezőleg: engem őróla. Végiggondoltam az elmúlt 20 hónap minden egyes napját - a kezdeti hitetlenségemet, és az abból ébredő reményt. A nyugalmat és békét, amit adott nekünk a szopizás biztos menedéke, melybe mindketten menekülhettünk a rossz dolgok - az apával kipattant apró vitáktól az olyan tragédiákig, mint az édesanyám halála - elől. A nehézségeket, mellgyulladást, kisebesedést, fájdalmat, a könnyeket - hogy mindezek közepette eszembe sem jutott, hogy abbahagyjam a szoptatást, hiszen oly természetességgel kötődött a mindennapjainkhoz és az anyai szerepemhez, hogy a részemmé vált. És ez a rész most eltűnt. Hirtelen úgy éreztem, erővel tépték ki a testemből a mostoha körülmények, és azonnal berohanok, felébresztem a kisfiamat és megszoptatom. Azonban az érzelmek ilyen árja még mindig kevés volt, hogy elvegye a józan eszem - szerencsére.

Mielőtt újra a nagy fiamra erőltettem volna a babaruhát, hangos szipogás közepette felismertem, hogy milyen csodás dolog történt velünk. Fantasztikus 20 hónapot töltöttünk egymáshoz oly erősen kötődve, ahogy csak anya kötődhet a gyermekéhez. Ez idő alatt az én kis magatehetetlen csecsemőmből úgy lett “nagyfiú”, önálló individuum, hogy közben csodálatos kapocs alakult ki közöttünk. Egyedülálló kis jövőmenő lett, akit nagyon gyengéd kapocs fűz a szüleihez és rajtunk kívül minden szerettéhez, aki csak megfordult eddigi rövidke kis életében. Háttal állva is megérzi, hogy sírok, pontosan tudja, mikor van szükségem ölelésre, puszira, gyámolításra - nekem vagy bárki másnak. A jelenlétem pedig ugyanolyan szükséges, mint eddig, épp csak megváltozott. A testemben keletkezett szívtájéki ürességen néhány nap után úrrá lettem. Beláttam, nincs miért sírnom: büszke és boldog vagyok, amiért ilyen érett gyermekem van.

Az, hogy már nem szopizik, nem tragédia, hanem valójában örömünnep. A legelső komoly érzelmi lépcsőfok az önállósodás útján, melyet számtalan követ majd - amikor óvodás, majd iskolás lesz… ha érettségizik, diplomázik, elköltözik… vagy amikor legvégül az unokám tartom majd a karomban: mind-mind komoly, magas lépcsőfokok, melyeken végig kell menni, melyekre fel kell jutni.
A szoptatás elhagyásakor rájöttem: ezek a lépcsőfokok gyakorta lesznek nekem még magasabbak, mint a kisfiamnak. Arra kell majd nagyon ügyelnem, hogy miközben ő gond nélkül megugorja ezeket, én pedig csak küszködve mászom fel rájuk, még véletlenül se rántsam vissza magammal, amikor megfordul, hogy a kezét nyújtsa.

Ami pedig a szoptatás édes békéjét és menedékét, szeretetteljes buborékját illeti, nos, hiányzik, de hála a kisfiam hatalmas lelkének, van ami pótolja. Ha pedig nagyon vágyódnék utána, ki van már találva a tökéletes megoldás: az ember lánya motivált marad a kistesó kérdést illetően :)

Indexkép: Daria Shevtsova / Pexels