Mai napig tisztán fel tudom idézni percre pontosan 2016. március 31-ét, hogy nem tudtak elérni anyukámék, mert konferencián voltam, hogy ott kellett hagynom az egészet, mert apukám vitték a kórházba, hogy a főnököm nem volt túl megértő velem szemben, és hogy én intéztem szinte mindent apának, mert anyukám le volt sokkolva a hírtől. Három epilepsziás rohama volt aznap édesapámnak, és én már akkor a tünetek jellemzőit kerestem az interneten. Persze, írtak minden rosszat, de én annyira optimista voltam, hogy nem hittem, hogy a legrosszabb lehet. Rendkívül nehéz volt az egészet feldolgozni, az egyórás autóúton végig bőgtem, mert nem nagyon akartam beletörődni. Pár napig aztán ismét bújtam a különböző fórumokat, mennyi az esély a túlélésre, mennyi az esély jóindulatú daganatra, mennyi az esély a műtétre. Apukámat közben átszállították Pécsre, ahol egy nagyon jó orvos kezei közé került, aki pár nap alatt meg is hozta a diagnózist: glioblastoma multiforme, vagyis az agydaganat egyik legsúlyosabb és legagresszívebb fajtája.

Mit kell tudni erről a daganattípusról?

Sajnos, ha valakit agydaganattal diagnosztizálnak, akkor 50% esélye van arra, hogy a glioblastoma valamelyik fajtáját találják meg nála. A kezelésekre, terápiákra rendkívül nehezen reagál, műtéttel nagy része eltávolítható, azonban a rákos sejtek körül lévő egészséges sejteket is könnyen megeszi, így ritka, hogy a beteg 1-1,5 évnél tovább éljen vele. Az agydaganatok azért számítanak különlegesnek, mert nem képeznek áttétet a test semely pontján, viszont egy tüdő – vagy egy májdaganat könnyen képezhet áttétet az agyban is. Felismerése sem olyan egyszerű, ugyanis fejfájással, hányással, homályos látással járhat, valamint kísérheti hangulat – és személyiségváltozás, beszédzavarok és epilepsziás rohamok is. Ha utóbbi bekövetkezik, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy a beteg agydaganattal rendelkezik, biopszia után az is kideríthető, hogy glioblastoma multiforme alakult-e ki, vagy valamelyik enyhébb tünetekkel és jobb túlélési esélyekkel bíró agytumor.

Az első műtét után még bizakodtunk. 98%-át sikerült kivenni a daganatnak, mi az a 2%, hát abból nem alakulhat ki újból, ráadásul kemoterápia, na meg sugárkezelés is biztosítva volt, így apukám állapota tényleg sokat javult. Nem sok forintot adtunk volna azért, hogy ő pár hónap múlva még vezetni vagy éppen csak írni fog tudni, de tudott. Sokáig gondoltuk, hogy tényleg ő lehet az, aki majd megcáfolja a kutatásokat, aki majd túlél mindenkit, de amilyen szépen fejlődött pár hónapig, amilyen jól telt neki a nyara, olyan gyorsan esett vissza a mélybe. Ősszel újra megvizsgálták, akkor két újabb daganatot találtak, az egyik jóval nagyobb volt, mint a kezdeti tumor, a másik pedig már olyan helyen volt, ahol nem lehetett műteni. A nagyobb daganat 75%-át ismét sikerült kivenni, majd utána gyógyszerek sokaságával próbálták újra kezelni. Engedélyeztek számára egy kísérleti terápiát, én már közben Németországban érdeklődtem egy másik iránt, ami 20 millió forintba került volna, de nagy részét kifizette volna az állam, így megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot. Úgy voltunk vele, hogy előbb próbáljuk ki a magyar, infúziós változatot, ha pedig kicsit jobb bőrben lesz apa, akkor visszük Németországba. Már megvolt az első kezelés időpontja, amikor annyira rosszul lett, hogy ismét a közeli kórházba szállították. Olyan magas lett a cukra a gyógyszerektől, hogy inzulinozni kellett, amitől ismét legyengült, és többet már ki sem jött a kórházból.

Szörnyű volt látni a leépülését. Az én apukám, aki az év mindennapján sportolt, aki segített zsákot pakolni, ha árvíz volt, aki társadalmi munkában vett részt, aki járta az országot egyik pillanatról a másikra öregember lett. Nem tudom melyik jobb, ha hirtelen veszítjük el a szerettünket, vagy hónapok alatt látjuk, ahogy leépül. Valószínűleg egyik sem jó, visszagondolva nem biztos, hogy örültem volna neki, ha a diagnózis kiderülése után vagy közben elveszítettem volna. Így még talán kaptunk egy kis időt arra, hogy felkészüljünk arra, ami elkerülhetetlen volt.

Mindennap látogattuk, volt, hogy mi csak tényleg leugrottunk hozzá vidékre 10-15 percre. Én oda és visszafele is végig bőgtem az utat, amíg nála voltam, próbáltam erős maradni, hiszen nem láthat szomorúnak, nem láthat gyengének, én voltam a család tartóoszlopa. Karácsonykor is bent voltunk nála, és még Szilveszter után is bementünk, bár akkor még nem tudtuk, de az utolsó látogatásra, ami szintén örök és maradandó marad számomra. Akkor már lélegeztették, és nem nagyon volt magánál, de minden búcsúzásnál nyomtam egy puszit a homlokára, és ő is, még utoljára puszira formálta a száját, jelezvén, hogy érzi, hogy ott vagyunk vele az utolsó óráiban is.

9 hónapig élt agydaganattal a fejében, 65 évesen hunyt el. Anyukám a mai napig élete legnehezebb időszakának írja le, amit meg is értek, hiszen látni, hogy életed szerelme napról-napra leépül, borzasztó lehet. Az ember akkor válik igazán felnőtté, amikor a szülei meghalnak, legyen akkor 15, vagy 50 éves. Én 26 évet lehettem apukámmal, akit nagyon sokan ismertek és szerettek. Azóta kiderült, hogy akármennyire is szörnyűnek tűnik a helyzetem, mindössze a vastagbél daganatnak van minimális esélye az öröklődésre, a családunkban történt többi rákos eset pusztán annak tulajdonítható, hogy az adott szervezetben egy sejt „megbolondult”.

Ha a fent felsorolt bármelyik tünetet érzékeled magadon, szeretteid körében, vagy a barátaidnál, kérlek azonnal keress fel egy orvos, ugyanis az időben felismert agydaganatot gyógyítani lehet, még a gliobastoma multiforme esetében is. Sajnos a rák nem válogat, lehet a beteg bármilyen fiatal, életerős, jó kondícióban lévő, egyik pillanatról a másikra kialakulhat. Apukám decemberi vérvételén még egyetlen egy csillag sem volt, 3 hónappal később pedig már agydaganattal diagnosztizálták.

Vigyázzatok magatokra!

Indexkép: Robina Weermeijer/Unsplash.com
National Cancer Institute/Unsplash.com