Miért vonzzuk mindig ugyanazokat a kapcsolatokat, amikben sérülünk?

Megtalálni az igazit annyi, mint ráismerni a forgatókönyvre

A ráismerés és ismerősség érzése valójában vörös zászlóként jelezheti, hogy egy új kapcsolat a boldog kiteljesedés helyett feladatok és traumák elé fog állítani minket. Az is előfordulhat, hogy ugyanazt a kapcsolatot pörgetjük újra meg újra változó szereplőkkel, de változatlan karakterekkel, és ugyanahhoz a végkifejlethez jutunk általuk.

Hogy miért vonzzuk ugyanazokat az embereket és ugyanazokat a kapcsolatokat, az a mintára való ráismerés megélése miatt van.

Lehet az egy szülői gesztus, a nevetésük hangja, hajelsimítás a homlokból, vagy hanglejtés: ráismerünk a szülői mintára és az ismerősség megnyugtató ígérete miatt bekapjuk a horgot.

Villámcsapás, pillangók a gyomorban, bizsergés a hajlatainkban: ezek mind vészjelnek számítanak, amit a szerelem mindent legyőző érzésének tulajdonítunk, holott inkább azt vetítik előre, hogy készülünk újraforgatni a szüleinkkel való kapcsolatunkat és abban ugyanúgy sérülünk majd. Lehet, hogy azt hisszük, ezúttal felnőttként megoldjuk majd a feladatot, de ehhez nem hoztunk otthonról elegendő eszközkészletet.

Mindez a lelkünk előlünk is rejtett, tudattalan hetedik szobánkban játszódik le. Ráismerünk az érzelmileg távol levő, elérhetetlen szülők túlélése után azokra az emberekre, akik ugyanezt a mintát fogják felvésni a velünk való kapcsolatban is. Ráismerünk a zugalkoholistára, aki minden kocsma előtt megszaporázza a lépteit, és öntudatlanul felvesszük az otthonról ismerős megmentő szerepet, miközben a szívünk fibrillál és szinkópát ver a boldogságtól.

• A megbízhatatlan szülők gyermekei szerelemként azonosítják be azt az érzést, amikor egy házasságban élő, elérhetetlen partnerrel találkoznak, és rábólintanak arra a helyzetre, amiben gyermekként is vergődtek.
• Ha gyermekkorunkban a szülő állandóan magas elvárásokat támasztott felénk, hajlamosak vagyunk olyan házasságba menekülni, ahol a partner szintén teljesítményekhez fogja kötni a szeretetét.
• Ha elnyomó jellegű házasságban nőttünk föl gyerekként, könnyen kerülhetünk abba a csapdába, hogy magunk is bántalmazó parnert választunk és évtizedekig tarthat elmenekülni a kapcsolatból, miközben a következő kontrolláló partner már ott vár minket a sarkon túl.

Az ismerősség érzése valójában veszélyes, főleg ha mindkét fél átéli, hogy a gyermekkorából ismert dinamika újra feleleveníthető a kapcsolatban.

Hiába tudjuk, hogy a gyermekkorunkat nem akarjuk újra átélni, mint a lepkék a lámpa felé, repülünk a saját megsemmisülésünk felé… Bármennyire is traumatikus volt a gyerekkorunk, az ismerősség érzése olyan elementáris, hogy mindent elsöprő vonzalomként éljük meg. Azt a bizonyosságot véljük felismerni, hogy Isten is egymásnak teremtett minket, pedig inkább a balszerencsés csillagzatot okolhatjuk érte.

Nem egy önértékelő egészséges felnőtt hoz ilyenkor érett döntést, hanem a bennünk rejtőzködő sebzett gyermeki énünk. Másfél-két év kell hozzá, hogy a séma beinduljon, és ott találjuk magunkat, ahol a gyermekkori part szakadt.

Minél több gyermekkori szükségletünk maradt kielégítetlenül, annál hajlamosabbak vagyunk a hiányokat a partnerünkkel pótolni. Ez az út azért járhatatlan, mert a partnertől remélt tulajdonságokat nem kapjuk meg tőle, hanem az önérvényesítésre képtelenebb fél egyre gyengébb lesz, míg a domináns fél egyre erősebb. Minél kevésbé tudatosan, minél kevesebb önismerettel választunk partnert, annál kisebb az esély arra, hogy ne játsszuk újra azokat a kapcsolatainkat, amelyekben sérültünk. Minél többször döntünk magunk ellen, annál inkább bevéssük agyunk úthálózatába a rossz ösvényt és a kivésett útra térünk újra meg újra.

A csapda lényege az, hogy az ismerőst biztonságosnak érezzük 

Amit gyermekkorunkban megéltünk, azt tekintjük alapnak és normálisnak, hiszen nem is láttunk másféle dinamikákat. Ha akkor éreztünk szülői szeretetet, ha összeszedtük a részeg szülő után a lakást, ez a működésmód fog biztonságosnak tűnni, és amikor találkozunk egy erre hajlamos emberrel, tudatunk mélyén ráismerünk a jelekre. Az otthonosság érzése, mint villámcsapás ér minket, amit elsöprő szerelemként azonosítunk be. Nem a szavak szintjén történik ez, hanem gesztusok, hangsúlyok, fontossági listák szintjén. Mert úgy néz ránk, mert bájosan sérülékeny, mint az édesanyánk, vagy ugyanúgy irányítani kell, mint édesanpánkat.

Ha az otthonosság érzése bántalmazáshoz, határátlépéshez, elhanyagoláshoz kapcsolódik, dolgunk van magunkkal. Ha felnőttkori kötődéseinkben ugyanazt a filmet játsszuk újra, az önismeretünkön, önértékelésünkön kell dolgoznunk, mindaddig, míg a „nagy szikra” helyett felnőtt, kedves, gondoskodó, törődő, elérhető partnert tudunk választani. Képesek vagyunk felülírni a sémáinkat, a rejtett párválasztási mintákat lehetséges tudatos választással felülírni.

Indexkép: Depositphotos.com