Amikor a 90’-es évek közepén aránylag széles körben elterjedt az Internet, nálunk is bekötésre került. Éjszakákat töltöttem a gép előtt, s nem csináltam mást, csak szörföztem a világhálón. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha társkeresésre fogom használni. Aztán megjelentek az első „beszélgetős oldalak” (akkoriban még így hívtuk), mai divatos nevén a chat-oldalak.

        A valós életben átélt sok-sok személyes kudarc és visszautasítás után úgy gondoltam én is szerencsét próbálok a cyber-térben. Először csak beszélgettem, és e-maileztem a legkülönfélébb emberekkel. Voltak jó és rossz tapasztalataim is bőven. Aztán egyszer rászántam magam, és elkezdtem keresni a Szerelmet a neten. Nick-név alapján döntöttem el hogy melyik lánnyal elegyedek beszélgetésbe. Hát mit mondjak… Mondjam azt, hogy feltétlen őszinteségemért és talán az emberekbe vetett bizalmamért sokszor pórul jártam. Érdekes módon szinte mindegyik lány így jellemezte magát: Hosszú szőke haj, kék szem, karcsú test… Szóval a környezete által csinosnak mondott. Amennyi szőke szépséggel hozott össze a sors a neten, annyi a világon nincs:) Hát igen, ezeknek az élményeknek a hatására levonva a megfelelő konzekvenciákat adtam fel a nagy Ő keresését a gép előtt. S igazából a valós életben is...

 Nem távolodtam el a chattől, de már „csak” a baráti társaság miatt lógtam a neten. S ahogy az már csak lenni szokott, amikor a legkevésbé várja az ember, akkor…

 Egy hűvös, téli délután volt, mikor elkezdtem beszélgetni egy lánnyal. Ő volt az egyetlen a szobában akiről semmit sem tudtam. Sokszor ott volt velünk a szobában, de igazából nem hagyta, hogy igazából megismerjük őt. Ha belegondolok abba, hogy csak a véletlenen múlt, hogy rákattintottam… Még ma is megborzongok.

Őszintén nagyon kellemeset csalódtam az általam addig egy igen hűvös természetűnek hitt emberben. Nagyon kellemes volt vele beszélgetni. Nála nem is jött elő a „jaj de csini vagyok a neten”- szindróma. Eképp jellemezte magát: vállig érő barna haj, zöld szem, átlagos testalkat. Hihetetlen dolog történt velem aznap este. Világéletemben azokért a nőkért epekedtem, akiknek teste gazella-alkatú volt. Megőrjített a vékony, karcsú női test. S most egyáltalán nem érdekelt! Az este folyamán az is kiderült, hogy igen messze rakott le az élet minket egymástól. Én Székesfehérvárról, ő pedig az ország keleti szegletéből, Nyíregyházáról írt. Egy belső hang MÉGIS azt súgta „Ne hagyd annyiban! Találkozz vele!” S ez a hang másnapra még erősebb lett. Szó szerint hiányzott. Alig vártam, hogy megint feljöjjön a netre, s ott folytassuk, ahol előző nap abbahagytuk. E napot még 60 nap követte, míg végre találkoztunk. Sokan most biztos felhorkannak, hogy ó a hülye, miért csak 2 hónap után! Én erre azt mondom, ez így volt tökéletes.

Január 31-én begördült velem az IC Nyíregyháza vasútállomására. Szó szerint berosáltam. "Mi lesz ha egyikünk nem azt kapja amit várt? Igaz, hogy van fényképünk egymásról, ááááh…. Hagyni kellett volna az egészet a francba…" Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Ám nem volt már visszaút. Kínomban a telefonomat kezdtem el babrálni. Nem jön… Biztos megijedt! -gondoltam. S igazából picit örültem ennek. Aztán megláttam őt, és bepánikoltam. Pont úgy nézett ki, mint a fotón. Sőt! Szívem egyre hangosabban zakatolt, „Úristen, mi lesz ha nem tetszem neki?!”, s csak akkor mertem rá felnézni, de még akkor sem a szemébe, amikor jó hangosan rámköszönt. „Szia!” Hangja még édesebb volt mint a telefonban! „szia.…” Nyögtem ki erőtlenül…

Nekem még sosem volt barátnőm, nem csoda, hogy zavarban voltam. Úgy terveztük, hogy egy hotelben megszállva maradok egész hétvégére.. A buszon még mindig azon bosszankodtam, hogy nem merek a szemébe nézni. S láttam ez nagyon rosszul esett neki. Leszálltunk a buszról. Még mindig nem néztem a szemeibe, pedig akartam, de valami külső erő lebénított. Teljesen semleges témákra tereltem a szót amíg odaértünk, a hotel portájához. .

Ekkor végre alkalmam volt őt LOPVA jobban megnézni. S ami még fontosabb: megtörtént az első pillantás. Ezt egy mosoly kísérte, és nekem ez nagyon jó jelet jelentett.

Mire felértünk, úgy éreztem, szép lassan kezdem visszanyerni a magabiztosságomat. Éreztem, hogy nagyon fontos dolog fog történni, bármi legyen is az. Kértem pár pillanatot, hogy hagy vegyek át egy lazább nadrágot (farmert viseltem).. „Mi lesz most?!” kérdeztem magamtól a fürdőszobában. Visszamentem a szobába, és leültem mellé. Elkezdtünk beszélgetni, majd…hirtelen mindketten elhalkultunk, és mintha a szívem a torkomban dobogott volna. Nem igazán tudtam még ekkor, milyen vágyni valakire. Lassan, alig hallhatóan kérdeztem:

- Megcsókolhatlak?

Nagyon gyengén, de határozottan jött a válasz:

- Persze…

S megtörtént. Forró volt, lágy, feltüzelő, nedves, mindent elsöprő. Életem, bocsánat, életünk első, felejthetetlen csókja.

Ma 2004 március 18.-át írunk, nemrég voltunk 15 hónaposak, úgy Imádjuk egymást, mint az első percben, és olyan jó hogy ez így van, és nem csak a cikk kedvéért írom ezt.:) Kéthetente, néha hetente találkozunk, minden nap órákat beszélünk. Nehéz nélküle, nagyon nehéz. De tudom, Ő az én végzetem, és Őérte bármilyen megpróbáltatást kiállok. Megbecsüljük azt a kevés időt amíg együtt lehetünk.

Szeretem!

/Kedves olvasók! Szívesen olvasnánk további történeteket, tapasztalatokat is! Ha már megérintett a Netszerelem szele és ezt megosztanád másokkal is, küldd el nekünk írásodat az info@csaladinet.hu címre!  - a szerk./