Arról is hallani nap mint nap, milyen manapság az oktatás, mit nem tudnak gyerekeink, mit tesz és nem tesz meg értük a pedagógus, a szülő. Cikkemben arra hozok – remélhetőleg – jó példákat, hogyan lehet egy kisgyermek életét az alkotással megszépíteni, kiteljesíteni.

Egy biztos: a gyerekek a legtöbb időt az iskolában töltik és a legtöbb felnőtt azon munkálkodik, hogy szeretetteljesen teljen ez az idő. Hogy hogyan lehet ezt az iskolában megtenni mindazok mellett, hogy a tantervi tananyaggal  se legyünk megkésve vagy lemaradva több néprajzkutató véleménye szerint is a néphagyományaink megélése az út. Hagyományaink megismerése és benne élése  a szeretet megtanulását, az érzelmek felkeltését is jelenti. Andrásfalvy Bertalan több előadást is tartott arról, hogyan lehet a szeretetet tanítani, megéreztetni a gyerekekkel. Szeretet a néphagyományban című írásában olvashatunk arról, miért és hogyan kaphat sok-sok szeletet a szeretetből egy gyerek az óvodában, iskolában, ha idejében kialakul benne érzelmi kötődés: először az anyához, aztán a társakhoz, majd a párjához, s ezekkel együtt a természethez. Egy anya mosolya, ölelése, szeretgetése megalapozza az egyéniséget. A gyerek utánoz. Ha mosolyognak rá, mosolyog, ha gügyögnek hozzá, gügyög. Egy nép sorsa és jövője is attól függ, milyen közösségi kapcsolatok vannak az emberek között.  A néphagyományok meg- és összetartanak bennünket, mert a szeretet nyelvén szólnak. A népi kultúra megismerése, továbbadása a gyerekeknek  az egyéni feltöltődés része is. Ahhoz tartozik, hogy elégedettnek érezhessük magunkat, s elfogadhassunk másokat, hogy tiszteljük az őseinket, azok munkáját, kultúráját, ránk hagyott örökségüket.

 A hagyományok, mely nemzetünknek meghatározói voltak,  megadják egyediségünket, egyéniségünket, amelyet nem őrizni és ápolni kell, hanem benne élni, és megélni.

Nem mi őrizzük azt, hanem az őriz meg minket, ha tudjuk megélni. Az alkotásra, a szeretetből folyó teremtésre, az élet tiszteletére tanít. A néphagyományra mindenkinek szüksége van, mert ha nincs meg benne, akkor csonka- hiánya, megléte olyan, mint a táplálék, a levegő, tehát emberi szükséglet. Egy nép fennmarad, ha ezeket a szükségleteket kielégíti.

 Adler, bécsi pszichológus szerint az az ember, aki kisgyermek korában nem tanult meg szépet és jót alkotni, egész életében az erőszakban, mások feletti hatalomban és vagyonszerzésben keres kielégülést.

A gyerekekkel az iskolában meg kell ezeket élni, meg kell a pedagógusnak éltetni. A közös alkotásokkal belevezethetjük őket ebbe, s első osztályban az iskolába járás izgalmait is nullára csökkenthetjük segítségével.

Remek alkalom az egész éves szabadidő tervezésben az ünnepkörökhöz való igazodás, a köréjük való szervezés. Mindezekből kiemelném az  adventi időszakot. Ez a legszeretetteljesebb ünnepünk, ahol a hagyományainkat átélve átérezhetjük a szeretet élményét. A sok meghitt, csendes beszélgetés a meggyújtott gyertya fényénél irányítottan visszavezet bennünket a nagymamáink életébe. Elsős osztályommal, valamint kis kézműveseimmel a  sok  kreatív  délutánunk mellett olyan is adódott, melyet az óvodásokkal együtt tölthettünk el: őszi játszónapot tartottunk, ahol citeraszó kíséretével énekeltünk, táncoltunk, hűtőmágnest készítettünk fából, szalvétából. Szabad időinket- s vele a technika és rajz óráinkat-  tudatosan kihasználjuk karácsonyig  arra, hogy a természet kincseiből ajándékokat készítsünk szeretteinknek: fűzfaágból ajtó- és asztaldíszt alkotunk,csuhéangyalkákat készítünk, keresztszemes könyvjelzővel próbálkozunk, gyertyát öntünk-mártogatunk, asztaldíszeket alkotunk-   ezzel is bizonyítva, hogy az ajándéknak nem az anyagi része a legértékesebb, hanem a szeretet, amit a saját kis kezeinkkel készített kincsekbe belevarázsolunk. Sokat hallgatunk ebben az időszakban karácsonyi népzenét pihenésképpen, melyek lecsendesítik lelkünket, s szövegüket hallgatva visszarepülünk gondolatban néhány évtizedet. Az alkotás örömét, a szép teremtését minden kisgyermeknek át kell élnie, hiszen ez elemi szükséglet.

A koronát az adventi készülődésünkre egy olyan rendezvényünk rakja szokás szerint, melyre nagy izgalommal készülünk évről évre. Mézeskalácsot sütünk együtt a szülőkkel a Hajdúnánási Diófa csárda szabadtéri kemencéjében. A 2 kg lisztből és 1 kg mézből kavart tésztánkat együtt gyúrjuk, nyújtjuk  és szaggatjuk ki a gyerekekkel, akik közben persze a nyers tésztából is csipkednek rendszerint kicsit! Az anyukák segítségképp közben forró teát készítenek nekünk, s természetesen segítenek a tepsiket rakosgatni. Amikor készen lesz  a mézeskalács, csoportokat alakítva érdekes, tanulságos és vidám feladatokat oldunk meg az anyukák részvételével. Egy feladat  a sok közül: konyhai eszközöket kell felismerni- mi az és mire használják? Olyan eszközöket is láthatnak itt természetesen a gyerekek, amiket régen (is) használtak a konyhákban, a hagyományos paraszti életben (derelyevágó, csigacsináló, mézkanál, stb.).

A december „végeztével” , a téli szünet kezdetéig tehát telítődünk olyanfajta szeretettel, ami mindannyiunk számára feltöltődést ad. Utolsó tanítási nap még közösen megnézzük a Művészeti Tagiskolánk gyönyörűséges karácsonyi táncjátékát, ami természetesen csak fokozza bennünk hagyományaik megélését. Mindezen közös alkotások mellé természetesen nem hiányozhat az osztályterem közös dekorációja a tél jegyében, melybe a szülőket is bevonom, mert ők is szeretnek alkotni, s ők is nagyon kreatívak.

„Ebben az osztályban jó gyereknek lenni”- mondta egy szülőnk az egyik szülői értekezletünk után. Nekem pedig jó tanító néninek lenni! Ennyi szeretetet nem kap senki, mint mi- és ez több, mint KÖSZÖNET! Mi is kell ennél több egy boldog élethez?

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.