Sok szülő nem is tudatosítja, milyen sok, zűrzavaros, egymásnak is ellentmondó érzés kavarog benne ilyenkor. Persze főleg az elsőszülött serdülése nehéz: ekkor szembesül a szülő először ezzel a feladvánnyal. Szegény elsőszülött a jégtörő hajó, neki kell elszenvednie, amíg a szülő beletanul az új életszakasz érzelmi berendezkedésébe.
A második és többi gyerek már vidáman úszik előre a lékben, amit az első gyerek tört magának – valószínűleg jelentős sérülések árán.
Pedig de jó lenne, ha ezt meg tudnánk spórolni neki! Ha a szülő felkészülten várná a serdülést…

Márpedig rá lehet készülni. A „Szeresd jól!” szülőképző tréningjei részben épp ezt a célt szolgálják. De rá lehet készülni azzal is, ha olvasunk. Kulcsár Éva A serdülőkori fejlődés pszichológiai jellemzői c. könyve remekül felkészít, segít eligazodni, mi várható, mire számítsunk, mi az, amitől nem kell megijedni - és miért történik mindez. Vekerdy Tamás Kamaszkor körül c. írása is rengeteget segíthet, elénk vetíti, milyen viselkedésre, milyen reakciókra számítsunk és ezektől miért nem kell kétségbe esni, hiszen épp az egészséges fejlődés jelei.

A tudás azonban csak akkor ér valamit, ha a szülő tudja kezelni a saját érzéseit. Az érzések erősebbek, mint a tudás.

Sokan az elutasítottság elemi fájdalmát élik meg: miért fordul el tőlem az én édes kicsi gyerekem? Hát ezt érdemlem? Ennyi évig töltöttem bele szeretetet, gondosságot, nevelést, és egyszeriben lepattint? Hát akkor mire volt jó ez az egész?!

Mintha bizony a gyerek valamiféle befektetés lenne, aminek a végén le akarjuk aratni a hozamot... – de mit is? Hogy ne nőjön föl? Hogy legyen örökre hűséges? Hogy körénk építse az életét? Hiszen lesz hozam, hogyne lenne, csak nem úgy, nem az, amit ilyenkor érez a szülő. A hozam az lesz, ha tíz évvel később egy életerős, jól boldoguló, termékeny, stabil felnőtt embert látunk majd magunk előtt, és jó érzéssel konstatáljuk: ez az én gyerekem, áll a lábán, szépen boldogul, embert neveltem. Hátradőlhetek, jól csináltam.

Addig azonban még sok jellemerőre és sok lélekjelenlétre lesz szükségünk.

Mások inkább megijednek: jesszusom, hol van még a leválás? Hát még egy rakat dolgot nem tanítottam meg neki! Tizenöt évesen még nem tud kenyeret vágni, nem szoktattam rá, hogy feltöröljön maga után a fürdőszobában, és egyáltalán – a neveléséből még egy csomó minden kimaradt... 
Az elmaradt lehetőségeket is ilyenkor kezdjük siratni: hogyne jönne velünk nyaralni, amikor még annyi minden kimaradt! Nem volt időnk vagy pénzünk, hogy megmutassuk neki Velencét vagy Erdélyt, vagy a kedvenc helyeinket Magyarországon… És máris a leszakadásról álmodik? Ennyi lett volna az egész?!
A szülő érzései sokszor olyan erősek, hogy nem is marad kapacitása arra figyelni: mi történik imádott gyermekében. Mintha annak érzései egyszeriben nem érdekelnék, onnantól kezdve, hogy azok az érzések már kifelé, a nagyvilág, a másik nem és a felnövés irányába mutatnak...

Sokan gyászolják a kisgyereket, aki nincs többé... aki pihés kis fejét az arcunknak támasztotta, amíg a mesét olvastuk neki, aki az oviban puszival búcsúzott, akinek az volt a legnagyobb öröm, ha az ölünkbe ülhetett. Hát ő bizony nincs többé. Az idő könyörtelenül megy előre. Gyermekünk bebábozódik, és nekünk türelemmel kell várni, és nagyon sokat gondolni arra a leendő pillangóra, aki nemsoká bontogatni kezdi törékeny szárnyait, és akiben úgy kell majd gyönyörködnünk, hogy tudjuk: ő már tud repülni, bármikor elrebbenhet. Sőt: az a dolga, hogy majd elröppenjen.
Ha pedig az egykori kisgyermekét sirató szülő belekapaszkodik a kamaszba, és érzelmeivel traktálja, tolakodni, bizalmaskodni kezd, esetleg szemrehányásokba fordítja az érzéseit, mert nem is tudatosította, mi zajlik benne… - ez a szülő mind a kettejüknek rosszat tesz. Saját magának is, hiszen a sorsa törvényszerűen az elutasítás. A serdülőt pedig majd bűntudat emészti, amiért el kell tolni Anyát – de el kell tolni, hiszen be kell bábozódni és fel kell nőni. Mert ezt diktálja a felnövés szava, az élet ritmusa, és ezt a serdülő minden sejtjében érzi. Érzi, hogy megtörténik vele a felnövés.

Vannak aztán „bátor” szülők, akik egy kétségbeesett mozdulattal megkeményítik szívüket és azt mondják: a gyerek már kamasz, nincs rám szüksége – és odadobják a gyeplőt, mindenestől. Na, ezeket a kamaszokat sem irigylem. Üres lakásra, cédulán hagyott feladatlistára, hűtőbe készített ebédre érnek haza, legfeljebb a kutya örül, hogy végre elviszik sétálni. A szülő csak este várható, a gyerek pedig addig kitölti az idejét valahogy… valahol... valakivel és valamivel… Csak egy sor dolgot nem ért és egy csomó minden fáj neki, de már elég nagy ahhoz, hogy ezekkel megküzdjön anélkül, hogy a szülőnek elpanaszolná. És itt kapcsolat vész el – hiszen a kamaszhoz igenis lehet kapcsolódni. Csak nagyon nem mindegy, hogyan.

A szülő érzései között van még egy egész csomagnyi, amit eddig nem említettünk: a „mi lesz, ha felnő” típusú súlyos sorskérdések. A gyerek serdülésével a szülőnek egyszeriben leesik a tantusz: nem leszek mindig (ilyen intenzitással) anya/apa.
A gyerekek valóban fel fognak nőni és valóban el fognak menni. Ezt érzelmileg valahogy majd túl kell élni, az egyensúlyomat újra meg kell találni, ki kell dolgozni, ki és mi vagyok én a gyerekeim, a családom nélkül… Hol is tettem le a fonalat és föl tudom-e még venni? Ahány kérdés, annyi lórúgás… még rágondolni is rossz.

Teljesen természetesek ezek az érzések. Természetes, hogy a szülő is meghökken, amikor a gyereknevelés hirtelen kanyart vesz. Olyan az egész, mint egy Forma 1-es pálya... élesek a kanyarok és az ember könnyen kisodródik. Pedig érdemes jól kapaszkodni és a gyerekkel egy ritmusban bevenni a kanyart – különben vészesen eltérő irányba mozgunk és a gyermek épp akkor marad egyedül, amikor legnagyobb szüksége lenne a háttérben stabilan és értőn mosolygó felnőttekre.
 

Hogy mi a dolgunk ilyenkor?

Magával is akkor tesz jót a szülő, ha saját hatáskörben kezeli az érzéseit. Látható: van akkora ez a csomag, hogy abszurd lenne a kamaszt terhelni vele.
Van neki épp elég dolga: egy kb. ugyanekkora csomag érzelmi feladattal küzd, egészen más stádiumban, egészen más irányba. A serdülés rengeteg örömöt és izgalmat is hozhat neki. Ne keserítsük azzal, hogy a saját érzéseinket ráterheljük.
Joggal várja el, hogy a felnőttek kezeljék hozzáértőn és önállóan a saját érzéseiket. És valóban ez a dolgunk. Foglalkozzunk az érzéseinkkel – beszéljük ki, rakjuk rendbe a társunkkal, barátnőkkel, szülőtársakkal, segítő szakemberrel! Épp azért, hogy a gyerek felé már tisztán tudjunk fordulni. Hogy azt adhassuk, amire neki érzelmileg szüksége van. Tegyük magunkat alkalmassá arra, hogy a gyereket jó érzéssel tudjuk tovább engedni a saját fejlődési útján, jól támogatni, és örülni neki, büszkén nézni, ahogy fejlődik. Akkor tudjuk jól kísérni a serdülőt, akkor tudunk rendelkezésre állni neki, ha szilárdan állunk a lábunkon. Az érzelmi önállóság, érzelmi autonómia, önfegyelem nehéz mutatvány, de nem csak a serdülő mellett fontos: egész életünkben fontos képesség.
Ha eddig nem tanultuk meg ezt a kulcsfontosságú életleckét, gyermekünk serdülése a legjobb pillanat erre. Hiszen ez a záloga annak, hogy a tizenéves kor során és majdani felnőtt gyermekünkkel is megőrizhessük a jó viszonyt. Ha nem kell előlünk elmenekülnie, örömmel visszatér, élő, tartalmas kapcsolatban marad a szüleivel. 

Fotó: Erik Przekop/flickr