Megoszlanak a vélemények arról – tudós körökben -, hogy az ember képességei és jelleme születésétől fogva adott, vagy a nevelés, amiben részesül, teszi olyanná, amilyen. Akadnak olyanok is, akik szerint az öröklött hajlamok kb. 30%-ot, míg a nevelés 70%-ot nyom a latba, a gének tekintetében pedig inkább az anyai kromoszómák dominálnak. A gének bizonyos jól körülhatárolható testi tulajdonságokat, pl. szemszín, hajszín, vércsoport stb. egyértelműen meghatároznak, vagyis ezekre a külső környezet nincs hatással. Vannak azonban olyan testi tulajdonságok, melyek genetikai programja a környezettől függően jut kifejeződésre, pl. testalkat, hízási hajlam stb. Az agy biokémiai folyamatai laboratóriumban vizsgálhatók, máig nem tudjuk azonban, milyen bonyolult biokémiai reakciók sora hozza létre a gondolatokat, mi formálja a tudatot.

Japánban több kísérletet folytattak le ikrekkel, akiket születésüktől fogva különböző családokban neveltek. A kérdés, melyet megválaszolni kívántak az volt, hogy milyen oktatás és környezet fejleszti legjobban a gyermek potenciális képességeit. Bebizonyították, hogy még az ikrek is, ha más környezetben nőnek fel, s más emberek nevelik őket, nagyon különbözhetnek egymástól jellemben és képességekben egyaránt. S egy másik példa: 1987-ben valaki felfedezett Ugandában egy gyermeket, aki majmok közt nőtt fel. A „majom-gyermek” négy-öt évet élt a majmok között. A hatóság beutalta a gyermekkórházba, majd árvaházban helyezte el. Itt körbe-körbe ugrált, mint a csimpánzok. Elutasította az ételt, és bárkit megharapott, aki közeledni próbált hozzá. A fiú viselkedését tanulmányozó szakemberek rámutattak arra, hogy szinte lehetetlen egy gyermeknek visszatérni a normális viselkedéshez, ha négy-öt évnél többet töltött az állatok közt. Az agy tevékenysége ilyen esetekben visszafordíthatatlanul módosul.

 Kezembe akadt egy könyv a minap. A könyvespolcon pihen immár 9 éve lassan. Néha egy-egy szülőnek, akit érdekelt a téma és nyitottnak mutatkozott, kölcsönadtam. Szerencsére visszakerült a helyére, nem járt úgy, mint sok egyéb könyvem. A gyermekek korai fejlesztésének jelentőségéről ír benne egy japán szerző. Véleménye szerint három éves korunkig jön létre az az alap, vagy bázis, melyre később építkezhetünk tanulmányaink, tapasztalataink során. A gyermek agya hasonlatos a tiszta papírra, s rajtunk, szülőkön múlik, hogy mit írunk rá. Az az időszak, amikor az agyban a sejtek közötti kapcsolatok a legaktívabban fejlődnek, a születéstől a gyermek három éves koráig tart. Ebben az időszakban létesül a kapcsolatok 70-80%-a, s az élet első hat hónapja során az agy eléri felnőttkori kapacitásának 50%-át. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyermek észbeli fejlődése megáll, hiszen a lemaradást be lehet hozni, de ez már komoly erőfeszítést kíván a gyerektől. Három éves koráig játszva „tanul”, s ezalatt az időszak alatt annyit fejlődik agya, mint a további 14 évben összesen. Szinte hihetetlen, de valami mégis lehet benne.

 Rohanó életet élek, mint a legtöbb szülő a mai világban egy harmadikos kisiskolás gyermekkel. Délután 16.00 órától nagyjából este 8-ig tartó időszakra szűkült le pár év alatt  közös kis együttlétünk gyermekemmel – legalábbis, ami a hétköznapokat illeti.  Ebbe az időintervallumba kell besűrítenünk a tornacsarnokot, a hegedű órákat, a rajzot, a háztartási teendőket, a gyerek fizikai és lelki szükségleteinek kielégítését, s a nevelést. Hát nem nagyon megy. Ezzel azt hiszem nem mondtam újat, hisz sokan vagyunk így, inkább érzékeltetni kívántam milyen kevés idő is ez, ahhoz képest, mikor otthon tudtam lenni vele, s teljes figyelmemmel tudtam rá koncentrálni. Mindig nosztalgiázva és boldogsággal telve gondolunk vissza arra a két és fél évre (plusz fél évre félműszakosan a bölcsődében) mindketten, amit akkor együtt tölthettünk. Örülök, hogy megadatott nekünk, hogy a mai világban ennyi időt a gyermekemmel tölthettem, s mindezt hasznosan, szeretetteljes légkörben, észre sem véve, játszva tanulva. Akkor olvastam Masaru Ibuka könyvét a korai fejlesztésről. A könyv címét választottam rövid cikkem címének is, mintegy köszönetet mondva neki. Otthoni kis „laboratóriumunkban” nagyon sok hasznos tanácsát megfogadtam, figyelembe véve persze teljes mértékben gyermekem szükségletét. Nem tudom mi lett volna, ha nem építem bele életünkbe tudatosan egyes tanácsait, nem veszem figyelembe nevelési elveit, egyszóval, ha másként csinálom. Azt mindenesetre tudom, hogy ezek az apró kis trükkök és „erőfeszítések” meghozták a gyümölcsüket, most kamatoznak gazdasági nyelven szólva. Gyermekem 3. osztályos általános iskolás. Olyan intézménybe jár, ahol az iskolaátlag 4,6 felett van, ami azt hiszem szép eredmény. Tornász, hegedül és kitűnően rajzol. (A szerző tanácsán felbuzdulva 8 hónapos korában nagydarab papírt adtam neki, s egy ceruzát a kis kezébe.) Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ültem le vele tanulni e 2,5 év során. Mindent összevetve, én úgy érzem mindezt a korai fejlesztésnek köszönhetem. Távol álljon tőlem, hogy önmagam tömjénezem, s gyermekem képességeit az egekig dicsérjem. Nem az én érdemem. Mindezeket csak azért vetettem papírra, hogy leírjam a tapasztalataimat így sok év távlatából, s aki lát benne fantáziát, próbálja ki, mert megéri.