Kisgyermekes édesanyaként mélyen megrendültem e hír hallatán. Milyen borzalmas személyes tragédiák vezethetnek egy ilyen végkifejlethez, és kiket terhel ezért felelősség? Természetesen a gyermekbántalmazásra nincs mentség, de a környezet közönyére sem.

Vajon mióta, vagy aznap épp hány órája fagyoskodott az anya az utcán a beteg aprósággal? Hányan láthatták őket ez idő alatt és a reakció nélkül tovább hajtóknak átlagosan mennyi időre volt szükségük ahhoz, hogy elfelejtsék a látványukat?

A kisvárosban, ahol élek, a kéregetők pár éve még az ott élők számára jól ismert arcok voltak, tudni lehetett róluk, hogy honnan, milyen élethelyzetből menekültek az utcára, és a „szerencsésebbek” hova tartanak, kinek kell ténylegesen a mindennapi minimális megélhetésre és kinek kell italra a könyöradomány.
Aztán a világ fordult egyet, a koldulás „szakmává” vált és a biztosabb bevétel reményében megjelentek a gyerekekkel koldulók.

Így történt ez szűkebb pátriárkámban is; ahol főként a téli ünnepek előtt  szívfacsaró a látvány, mikor  karon ülő csecsemővel, vagy épp a fagyos hidegtől egyik lábáról a másikra toporgó pár éves kisgyerek segítségével próbálnak kéregetni.

Az utca embere pedig nem tudja – valószínűleg nem is akarja megtudni – , hogy amit lát, az a valóság-e, vagy csak színjáték. Amennyiben ez lenne a valóság, az túlságosan fájdalmas lenne, így a többségnek könnyebb és kényelmesebb is azt gondolnia, hogy a nyomorúságos jelenet szereplői csak egyszerű statiszták, akik a kasszasikerrel járó előadás végén lesötétített limuzinnal távoznak.
Persze lelkiismeretünk megnyugtatása érdekében azért adakozunk, majd sietősen távozunk a helyszínről.

Csak arról feledkezünk meg, hogy bármi is legyen a valóság, a gyerek a maga hús-vér ártatlan, felnőttek által irányított valójában: mindig igazi.