Hiszti közben a legrosszabb, ha azonnal abba akarod hagyatni vele a sírást - inkább hagyd, hogy végigmenjen az alagúton

Hogy maradj nyugodt, amikor torkaszakadtából ordít és naponta 100-szor hisztizik?

Arra már rájöttem, hogy az nem járható út, hogy arra várok, hogy a gyerek változzon meg. Miért is változna meg egy dackorszakban levő kétéves, akinek az a dolga, hogy hisztizzen? Vagy miért is változna meg egy kamasz, akinek meg az a dolga, hogy lusta és elviselhetetlen legyen? Bármit tennék, úgyis visszafeleselne, hiszen ebben a korban van.

Vagyis vagy mi magunk változtatunk a gondolkodásmódunkon és a viselkedésünkön, vagy tényleg becsavarodunk. A felgyülemlett stresszel valahogy muszáj megbirkóznunk, nehogy olyan dolgot tegyünk, amit később megbánunk.

A földhöz veri magát és torkaszakadtából ordít. Ma már harmadszor. Pedig még reggel van. Most éppen azért, mert nem engedtem meg, hogy belemártsa a fogkeféjét a Wc-be. A reggelinél pedig az volt a baj, hogy a kifli túlságosan ,,be van kanyarodva.” Lassan már én leszek bekanyarodva, akarom mondani, becsavarodva…

Az a legrosszabb, ha azonnal abba akarjuk hagyatni vele a sírást

Van az a pont, amikor azt érzed, ha most azonnal nem hagyja abba, akkor biztos, hogy felpofozod. Vagy olyanokat mondasz mérgedben, amit később nagyon megbánsz. Vagy kiabálsz. Vagy fogod magad és otthagyod a gyereked.

Olvastam egy hasonlatról, ami tökéletesen példázza, mi zajlik ilyenkor a gyerekben és hogy lehetsz nyugodt közben:

Amikor a gyerek hisztizik, olyan, mintha ő lenne a vonat és egy alagúton menne át éppen. Az alagút hosszát azonban nem lehet lerövidíteni és nincsenek oldalsó kijáratok sem, muszáj rajta végigmenni, hogy a fényre jussunk.
 

És mit tesz a szülő? Naná, hogy le akarja rövidíteni ezt az utat! Például úgy, hogy hiszti közben:
 

• azt mondja: "Ne sírj már, semmi baj!" (Valójában mi viseljük nehezen a sírást, és mi akarjuk, hogy vége legyen, pedig ez annak a jele, hogy a gyerek már halad az alagútban).
• ilyesmit mond: "Gyere, ha abbahagyod a sírást, akkor adok neked egy meglepetést!"
• logikusan próbálja megmagyarázni a helyzetet: nem ehetsz most csokit, majd csak vacsora után, mert még nem ettél semmi rendeset.
   

Ehelyett a következőket kellene tennünk:
 

• Az alagúton ígyis-úgyis át kell mennie, ezért jobb, ha nem akarjuk lerövidíteni, hanem segítünk neki az utazásban azzal, hogy végig mellette vagyunk és támogatjuk őt, megöleljük, stb.
• Ha mi magunk is nyugodtak maradunk, akkor ez az érzés a gyerekre is hatással lesz. Ha nem kiabálunk, nem csapkodunk, stb. hanem lekuporodunk mellé, simogatjuk, akkor érezni fogja, hogy mellette vagyunk és próbálunk segíteni.
• Szavakkal nem segíthetünk a hiszti kellős közepén. Ezeknek már csak akkor van értelmük, amikor vége a jelenetnek, amikor kiért az alagútból a gyerek és ránk tud figyelni végre.
   

Pexels képe a Pixabay-en

Ezzel a módszerrel:

• a sírás/hiszti időtartama, vagyis ”az alagútban eltöltött idő” jelentősen rövidül,
• a szülő-gyerek kapcsolat még jobban elmélyül,
• a gyerek megérti, hogy az érzelmeit nem szabad elfojtani, hanem nyugodtan megélheti, hiszen ott vagyunk mellette és támogatjuk őt. Ha azonban le akarjuk rövidíteni a sírás idejét, annak az lesz a következménye, hogy a gyerek elfojtja az érzéseit, és ezáltal felgyülemlik benne a feszültség.

Fontos az is, hogy a gyerek megtanulja kifejezni és megnevezni a saját érzéseit: most vidám/szomorú/mérges, stb. vagyok. Ez az érzelmi intelligencia alapja is, ami tanulható.

Ha a gyerek hisztizik vagy sír, az nem a te hibád és nem kell azonnal abbahagyatnod vele mindenáron! Inkább hagyd, hogy végigmenjen az alagúton, legyél mellette és támogasd az útján!

Indexkép: Depositphotos.com