Internet - randi

Csak áll a tűző napon, nyakán folyik le az izzadtság. Kifejezetten béna szegény: jól benne járunk már a nyárban, de a bőre hófehér, szinte beteges. Farmernadrágja nagyobb, mint kéne, kitűrődik a derekánál az öv mentén. Kockás inge még elmegy, de a szemüvege rémes, talán még ötödikes korában kaphatta és azóta hordja. Egyik kezében kis ajándéktasak, a másikban a dzsekijét szorongatja. Negyven fok van, szinte látom a mamáját, ahogy azt mondja: "Vidd magaddal a kabátod, kisfiam, azt mondta a rádió, hogy esni fog."

Idegesen tekintget jobbra – balra, és percenként veszi elő a farzsebéből a mobiltelefonját, hogy megnézze, nincs –e rajta hívás, vagy üzenet. Aztán vesz egy nagy levegőt, és tárcsáz. Odasündörgök mellé, mert pofátlan vagyok és kíváncsi: legalább olyan régen vár, mint én, csak sokkal idegesebb.

És akkor rájövök. A pár szóból, amit mond, azt feltételezem, hogy randija van, méghozzá egy ismeretlennel. Kitalálom, hogy egy internetes randinak vagyok a tanúja, és a két fél még nem is látta egymást. Azonnal izgatott leszek, és tekintgetni kezdek én is: próbálom kiszúrni az érkező lányok közül melyik lehet az, akire a fiú vár. Nem, ezek nem, ketten vannak, és fiatalabbak is. Na, talán ez a bölcsész – kinézetű, haja lófarokban, illenének is egymáshoz. De nem, a lány a barátnőjével találkozik. Á, ez a műkörmös biztos nem, afféle minden szombaton ide járónak tűnik, és különben is ég és föld a két ember.

És akkor megjelenik a lány. Biztos, hogy kiül az arcomra a döbbenet. Aztán szép lassan a fiúéra is. A sort a lány zárja: mire mindenki rájön mindenre, az összes résztvevő arcára valami kínos vigyor feszül.

A lány gyönyörű. Rövid, tüskésre nyírt vörös haja van, apró kis csatokkal megbolondítva. Bordó, testhez álló nadrágot visel, légies, vékony, napbarnított karja leng a lenvászon felsőből. A hátán kis hátizsák, a szemében az élet szeretete, és a remény, hogy most megpillantja Őt, akinek már rég beleszeretett a lelkébe.

Neki tér vissza először a lélekjelenléte. Meglátja a fiút, végigfut az arcán, hogy ő bizony nem lesz Ő, de máris igazítja az arcára a kedves mosolyát, odaér, kezet nyújt, pukedlizik, nevet, elvarázsolja a fiút egy pillanat alatt. Aztán eltűnnek, elnyeli őket a Mammut.

Valahogy elszomorodom. A lány majd elmondja ennek a szegény srácnak, hogy nem erre számított, és hogy legyenek inkább barátok, és a fiú nagyon szomorú lesz, talán hónapokba telik majd, mire kiheveri, de a találkozás mérlege mégis az lesz, hogy soha nem felejti el a mindig mosolygó, kedves és szép lányt. Úgyhogy az egyenleg pozitív, csak én vagyok olyan, mint a savanyú uborka. A megérkező kollégám nem is érti, mért nem szidom a késés miatt. Nem tudja, hogy nem számít az a kis várakozás és a hőség, mert közben itt valami történt, két másik élet, de kicsit olyan volt, mintha velem történt volna.