Gyakran elgondolkodom azon, vajon az emberek olvasták-e Antoine de Saint-Exupéry könyvét, "A Kisherceg"-et. Vagy ha olvasták is, vajon megértették-e néhány, szerintem nagyon fontos mondanivalóját? Például ezt, amit a róka mondott: "Felelősséggel tartozol azért, ami megszelídítettél."

Sajnos úgy veszem észre, az emberek hajlamosak erről a felelősségről megfeledkezni. Néhány esetben még csak-csak megy a dolog, például öntözzük a virágjainkat, gondozzuk a kertünket, a rendesebbek eltakarítanak maguk után, elvégzik a munkájukat. De mi van akkor, ha a felelősséget embertársaink érzelmeiért kell vállalnunk? Méghozzá azokért az érzelmekért, amelyeket mi indítottunk el benne? Nos, a legtöbben ilyenkor inkább a könnyebb, kényelmesebb megoldást választják, és struccként homokba dugják a fejüket, meghátrálnak, ahelyett hogy megoldanák a problémát. 

            Volt egy barátnőm, aki igencsak szerencsésnek mondhatta magát, már ami az adottságait illeti: szép volt, jó alakú és még ezen felül is vonzó, fiúnyelven szólva "jó kis dög". Ráadásul talpraesett, határozott és vidám egyénisége miatt is rajongtak érte az ellenkező nem képviselői. Volt is hódítása, nem kevés, előfordult, hogy "egyszerre több vasat is tartott a tűzben", no, nem ám úgy, hogy erkölcsileg meg lehetett volna érte dorgálni, mert csak udvaroltatott magának, de egy bizonyos határon túl nem lépett. Inkább csak élvezte, hogy hitegetheti az érte lángoló lovagokat, sosem lehetett tudni, hogy mennyire veszi komolyan az épp aktuális hódolót. Persze, fiatal volt, élvezte az életet, ebben még nincs is semmi hiba.

Egyszer azonban egyik lovagja iránt erősebb érzelmeket kezdett táplálni, így őt átengedte azon a bizonyos határon, és kezdetét vette egy igencsak szép kapcsolat. Jó páros voltak. Sok mindenben illettek egymáshoz, megértették egymást. Egy ideig a lány nem is foglalkozott esetleges más hódítókkal. Egy idő után azonban volt egy olyan érzésem, hogy a barátnőm nem boldog már teljes mértékben. Nem mintha romlott volna a kapcsolatuk, a srác továbbra is a tenyerén hordozta, de neki ez már kevés volt, valami másra vágyott. Elmúlt a nagy érzelmek ideje, és ő rájött, nem egészen ez az, amit keres, valami másra van szüksége, de talán önmagának sem tudta megmagyarázni, mi is az a más...

Jó - mondhatjuk - ilyen majdnem mindenkivel megesett már. A szerelem nagy hevében, eleinte nem is gondoljuk, hogy létezhet az aktuális Nagy Ő-nél jobb, szeretnivalóbb. Aztán, ahogy lelohad a nagy lángolás, mintha hirtelen ruhátlanul állnánk egymás előtt: nincs már, ami elködösítené a szemünket, nincs, ami takargasson, óhatatlanul előjönnek a kisebb-nagyobb hibák, problémák, gondok, azok a felületek, amit már képtelenek vagyunk összecsiszolni. Így aztán csalódottan tudomásul vesszük, hogy vége a szerelemnek, rosszabb esetben a kapcsolatnak is, és újra keresni kezdjük másik felünket. Rendben, ez idáig nincs is semmi probléma...

De vajon tisztességes-e, úgy keresni a másik felünket, hogy az előző párunkkal továbbra is kapcsolatot tartunk fenn?

Véleményem szerint nagyon nem. És sokan így gondolkodnak... de sajnos többen vannak, akik máshogy...

A barátnőm is ebbe a másik csoportba tartozott. Nem beszélte meg a problémáit a párjával, nem volt hozzá őszinte, nem mondta el neki, hogy hiányzik valami, és változtassanak néhány dolgon. Nem küzdött azért, hogy megoldódjon kettejük problémája. Inkább fenntartotta a kényelmes "hátteret", és mellette keresni kezdett mást. Gátlástalanul.

Talált többet is. Egy darabig "tartotta a két vasat a tűzben", csakhogy most már nem volt határ, amelyen kint tartotta volna az aktuális "ráadás-lovagot". Mindent kipróbált, tulajdonképpen két párja volt egyszerre, akikkel "normálisan" együtt járt. Ideig-óráig együtt volt az újjal, kiismerte, majd, ahogy már úgy érezte, ez sem a megfelelő, szakított is az illetővel. Mindeközben végig megvolt neki a biztonságos háttér is, az úgynevezett "fix barátja". De őt csak addig szándékozott megtartani, amíg nem jön az Igazi, aki tényleg tökéletes lesz. Ó, az persze nem számított, hogy útját összetört férfiszívek szegélyezték, hogy felébresztette a reményt, majd kegyetlenül kiirtotta azt. Mindezt elintézte egy vállrándítással kísért "Én nem ígértem semmit, mindenkit érhet csalódás, majdcsak talál mást." mondattal. Nem számított a párja egyre inkább elkomoruló, elszomorodó szeme. Igazából észre sem vette. Nem gonoszságból, hanem mert egyszerűen egoistaként és felelőtlenül csak saját boldogságával foglalkozott.

"A kis hamis"  - gondolhatják most sokan, és mosolyogva ingatják a fejüket. "Fiatalság, bolondság..." Voltak olyan lányok, akik megpróbálták követni a "remek" példát, hiszen olyan "vagány" dolog, ahogy valaki az orránál fogva vezeti a másik nem képviselőit. Szándékosan fogalmazok általánosan, hiszen nem kell nagyító ahhoz, hogy ezt a típust férfiak között is megtaláljuk. Persze a sértett fél ilyenkor könnyen általánosít, és a másik nem összes képviselőjét elátkozza, füstös kocsmákban ülve a barátai között, az ismerős "Minden férfi/minden nő csak átveri a nőket/férfiakat..." szöveggel, és máris kitör a szokásos férfiak-nők közötti "Rózsák háborúja", illetve nem is kitör, hanem újra fellángol, hiszen ez egy örökös háború.

Nos, nem hinném, hogy ez megoldás lenne, és nem is igazságos. Itt ugyanis egyáltalán nem arról van szó, melyik nem képviselője húzza el a mézesmadzagot a másik orra előtt. Egyik kutya, másik eb. Szerintem egyszerűen, önző érdekekből, sőt, egyfajta érzelmi intelligencia-hiányból adódóan nem vállaljuk a felelősséget az általunk "megszelídített" emberekért. Nem foglalkozunk azokkal az érzelmekkel, amiket mi indítottunk el a másikban. Saját boldogságunk érdekében gátlástalanul letiporjuk mások érzelmeit, és még csak lelkiismeret-furdalásunk sem támad utána. Elintézzük egy vállrándítással, egy "Miért élte bele magát? Miért ment lépre?" - kérdéssel, vagyis nemcsak nem vállaljuk fel a felelősséget, hanem még ráadásként a másikra, a megbántott félre ruházzuk át. Csak elhúzzuk a mézesmadzagot... aztán elkerekedett szemmel csodálkozunk, ha a "megszelídítettből" ismét "vad" válik...

Az emberi gyávaság határtalan. Gyávák vagyunk felvállalni a felelősséget. Gyávák vagyunk változtatni azon, ami már nem egészen jó. Meg sem beszéljük a problémákat. Beszélni is gyávák vagyunk. Cselekedni meg végképp. Nem merünk megválni a régitől, és felvállalni az újat. Csak akkor, ha az már biztosan jobb. Arról közben megfeledkezünk, hogy azt eldönteni, vajon jobb-e egy új, mint egy régi, nem pillanatok kérdése. Időnk viszont mindig kevés, lehetőségünk is, csak rohanunk, félünk az időtől, félünk a lehetőségektől, vágyunk valami másra, de ha ott van, karnyújtásnyira, akkor visszarettenünk... és inkább megmagyarázzuk saját magunknak is, hogy az új nem is olyan jó és a régi nem is olyan rossz. És maradunk a réginél, a megszokottnál, a biztosnál, a "járt útnál"... Persze, mindeközben egy szinte felperzselt területet hagyunk magunk mögött, csalódott embertársainkat, akiknek a lelkébe belegázoltunk, és talán örökre megsebeztük azt. A "vaddá" visszaváltozott "megszelídítettek" ezután, akár egy sarokba szorított valódi vad, könnyen belemarnak bárkibe, abba is, aki teljesen ártatlan. Így egymás bántása, akár egy láncreakció végigsebzi a legtöbb embert. Azután csodálkozunk, hogy az emberek egyre barátságtalanabbak, egyre kevésbé őszinték... és egyre bizalmatlanabbak mindennel kapcsolatban...

Biztosan sokan kíváncsiak, mi lett a barátnőmmel...

Nos, hogy úgy fejezzem ki: "két szék között a földre ült..." Találkozott egy fiúval, aki végre minden kívánalmának megfelelt. És bár mindezidáig remekül tudta titkolni a "friss" lovagok előtt a biztonságos régi kapcsolat meglétét, most hiba csúszott a számításába, és amolyan "hollywoodi-filmesen" kiderült a turpisság. Az új barát, aki mellett a barátnőm meg akart végre állapodni, pillanatok alatt sértetten köddé vált, hiába volt minden könyörgés, fogadkozás, bocsánatkérés, a büszkeségén ejtett sebet nem lehetett begyógyítani.

A régi fiú pedig megelégelte a vele való bánásmódot, és nem volt hajlandó megbocsátani eltévelyedett kedvesének. A minap hallottam felőle: az Atlanti-óceánt járja kis vitorlás hajójával. Gondolom, reménykedik, hogy az "Óperenciás tengeren is túl" megtalálhatja Hercegnőjét...

És a barátnőm? Ugyanolyan szép, kedves, csinos és vonzó... de valami összetört benne. Évek óta egyedül van. Magában átkozza magát, amiért eltitkolta meglevő kapcsolatát a Királyfija előtt, és ezzel elveszítette azt, akit igazán szeretett volna. Sőt, inkább, hogy egyáltalán volt kapcsolata, hogy túl gyáva volt ahhoz, hogy a biztos, de megunt háttérből kiszabaduljon, és függetlenként keressen párt. Ma már tudja, hogy ezzel tisztelte volna meg mindkét felet, amelyet mindketten megérdemeltek volna...

Ma már tudja, hogy önző volt, és nem vállalta fel a felelősséget. És mottója lett ez a mondat: "Felelősséggel tartozol azért, amit megszelídítettél"