Minden nő arról ábrándozik, hogy egyszer összeköti az életét egy olyan emberrel, akiről azt gondolja, hogy vele az élet vidám, kiegyensúlyozott, szenvedélyes és gondtalan lehet, és aki ha megkéri a kezét majd örömtapsikolva, és bőgve a meghatódottságtól mond neki igent. Állítólag a férfiak is ugyanúgy vágynak a biztos kapcsolatra, mint a nők. De hol vannak ezek a férfiak? Lányok legyünk őszinték, hány olyan siker sztorit hallottatok, vagy ismertek a környezetetekben ahol a meghitt esküvőt követően több évvel még mindig dúl a szenvedély és felhőtlenül boldog a kapcsolat. A boldogan éltek, míg meg nem haltak sztori egyre ritkábban fedi a valóságot. Alapvetően társas lények vagyunk, természetes, hogy vágyunk a másik ember szeretetére, de modern világunkat már nem a boldog párkapcsolatok, kiegyensúlyozott házasságok jellemzik, hanem a szingliség, vagy a társas magány. Az emberi kapcsolatok válsága egyre erősebben jellemző tendencia. Minél fejlettebb egy gazdaság, annál több az egyedül élő ember. Egyre képtelenebbek vagyunk, arra, hogy hosszú távon fenntartsunk bensőséges, intim kapcsolatokat. Az emancipált nők képviselői a karrier-építéssel, önmegvalósítással foglalkoznak, későbbi életük biztos alapjait próbálják megszilárdítani, mindeközben a legtöbb időt egyedül töltik. Megszerzik első lakásukat, ahova inkább egyedül költöznek be, élvezik az önállóságukat és a kialakított kis környezetüket már nem osztják meg akárkivel. Az önmegvalósítás ára tehát a magány. Mindemellett az így élő nők férfiakkal szemben támasztott elvárása is fokozatosan nő. Munka után a barátok jelentik a kikapcsolódást, velük töltenek szinte minden estét, a hasonló életet élő barátnőkkel beszélik át a nap történéseit egy igazi társ helyett.Ez a sokak számára vonzó szabadság, esetleg követendő példa valóban sikereket, magabiztosságot tükröz, és ezt a fajta hozzáállást erősítik a mai kultúra elvárásai, de a hosszú távú következményekről sem szabad megfeledkezni, miszerint az ilyen életmód gátolja elköteleződésre, a mások iránti felelősségvállalásra való hajlandóság kialakulását. És ez nem csak a nőkre jellemző viselkedés. A férfiak is ezen az úton járnak, csak nekik több idejük van a karrierépítésre és családalapításra egyaránt. Az ő nyakukat nem szorongatja az idő múlása, a biológiai óra ketyegése. Igenis kell, hogy néha egy ideig egyedül legyen az ember, ennek ellenére a szingli élet már nem olyan trendi, mint pár évvel ezelőtt. A minőségi egyedüllét azonban nem magányt jelent. Ha valaki úgy éli meg az egyedüllétet, hogy megtanul a saját lábán megállni, megtanulja jól érezni magát önmagában, akkor fejlődhet az ön ismerete, könnyebben átvészeli egyedül is a nehézségeket. Minden nőnek képesnek kellene éreznie magát az egyedüli életre, mert ha meg van ez az érzés, akkor nincs függőségi viszony. Nem függsz attól, hogy kizárólag egy férfiemberrel karöltve legyél képes leélni az életed, vagy felnevelni egy gyereket. Óriási erő, megfelelő financiális háttér is szükségeltetik természetesen ahhoz, hogy ez a gondolat egyáltalán kialakuljon, de higgyétek el lányok, csak magatokra számíthattok. Girl-power! Mindenkinek hinnie kell magában, az önállóságában, erejében. Azonban szinte nem létezik olyan nő, aki szívből voksolna a szingliség mellett. Ha valaki szingliként él egyszer csak észreveszi, hogy ahogy telik az idő, annál kevésbé tűnik lehetségesnek, hogy a hálószobát hosszútávon megossza egy férfival. Ennek ellenére minden második gondolata az, hogy vajon ő megtalálja-e majd az igazi társát, akivel megoszthatja az életét. De vajon a férfiak mit akarnak?  A mai pasikon nem lehet kiigazodni. Olyan gyorsan képesek kámforrá válni, hogy felocsúdni sincs idő. A tálcán kínálkozó facér csajok elrontják a férfiakat, akik kényelmesen válogathatnak a kínálatból, így kevésbé érzik fontosnak az elköteleződést. Sokszor a túlzottan határozott kisugárzás is eltaszíthatja a férfiakat, mert az ilyen nők mellett a gyengébb férfi nem képes igazi erejét fitogtatni, mert a nő túl nő rajta és ez megöli a harmóniát. Azonban vannak olyan férfiak is, akik kifejezetten az ilyen nők társaságában érzik jól magukat, mert gondoskodásra vágynak, azonban meg kell, hogy maradjon az egészséges egyensúly, különben felcserélődnek a nemi szerepek és a nő megeszi reggelire a férfit. A mindig csinos, okos, talpraesett nő mellett a férfi elbizonytalanodik, és ha nem érzi az erejét, már oda is a kapcsolat. Ezért jó, ha egy nőnek van annyi sütnivalója, hogy képes legyen kevésbé okosnak tűnni, ha kell. Hisz a sok buta liba körül csak úgy dongnak a férfiak, mert kevésbé észlény barátnőjük mellett okosak lehetnek!

Szóval az élet elvárja tőlünk, hogy építsünk egzisztenciát, karriert, legyünk kemények, talpraesettek, okosak, de ne annyira, mint a társként választott férfi, különben elüldözzük őt.

Az emancipált nők gyakran a magánéletben is keményebbnek tűnnek, hisz a velük szemben támasztott elvárásoknak való folyamatos megfelelés, a férfiasabb, törekvőbb küzdelmek a mindennapokban ezt kívánják tőlünk. Pedig a mi fajtánk is, akik nem abba a szekcióba tartozunk, akik tálcán kínálják magukat a férfiaknak gyengédségre, törődésre vágyunk. A probléma csak az lehet, hogy miközben éhezünk a simogatásra, titkoljuk esendőségünket, és csak a tüskéinket villogtatjuk, pedig egy szúrós kis sündisznót elég nehéz simogatni. A legnagyobb frusztrációt a hosszan egyedül élő nők esetén azonban az az agyukat egyre többször uraló kérdés okozza, hogy vajon meddig várhatnak a gyerekvállalással és vajon kinek szüljenek gyereket.

A hosszú szingli létnek alapvetően tehát számos negatív következményei vannak. Még időben véget kell vetni az állapotnak, különben könnyedén magányos farkasokká válunk, és még a végén nem leszünk képesek semmilyen kompromisszumot kötni a párkapcsolati életben.

Egy idő után már annyira hozzászokunk az egyedülléthez, hogy már minden porcikánkkal a védekezést sugározzuk magunkból, egyre zárkózottabbakká, ridegebbé válunk, és egyre kevésbé leszünk képesek bárkit tolerálni, elfogadni magunk mellett. Az egyedülállók könnyedén találnak hasonlóan élő barátokat, akikkel megbeszélik a problémáikat. Mivel számunkra a közvetlen környezetünkben élő emberek véleménye a legfontosabb, ezért az ő véleményük formálja a miénket. A probléma csak az, hogy ha szingliként csupa szinglivel vesszük körbe magunk, akkor ők fogják befolyásolni a gondolatainkat ez által azt fogjuk gondolni, hogy az a normális, amit ők mondanak. De képzeljük csak el, hogy egy megsebzett, pesszimista, összetört szívű szingli miket gondol a férfiakról. Ha ilyen emberekkel töltjük a szabadidőnket, akkor hajlamosak vagyunk átvenni a negatív hozzáállást, úgy fogjuk érezni, hogy a szingliség jó, a pasik meg alkalmatlanok a párkapcsolatra és egyébként is mind idióta. Ha viszont így érezzük, akkor elindultunk az örökkévalóságig tartó egyedüllét útján, mert a bizalmunk totális eltemetése következtében képtelenek leszünk egészséges párkapcsolat kialakítására, mivel ahhoz már az egész belső világunkat fenekestül fel kellene forgatnunk és a hozzáállás megváltoztatása nagyon nehéz feladat.

Szóval nem érdemes hosszú távon szingliként élni.

A sokáig egyedül élő nők sokszor esnek abba a hibába, hogy vagy az első hirtelen fellángolástól teherbe esnek, vagy rögtön igent mondanak, csak hogy meneküljenek magányukból…..át a társas magányba.

Magyarországon a házasságok 60%-a válással végződik. Rosszul választunk? Ha pedig nem válunk el, akkor meg gyakori jelenség, hogy a párok épp, hogy megtűrik egymást. Már régen elmúlt a kapcsolatukból a szenvedély, vannak, akik csak gazdasági közösségben élnek. Miért van valaki együtt egy olyan emberrel, akivel láthatóan nem működik a kapcsolata?

Ha az ember szeret valakit, képes elfogadni olyannak a párját amilyen, a kevésbé tolerálható tulajdonságaival együtt. Azonban ez egy idilli helyzet és sajnos gyakoribb, hogy az emberek nem azért élnek együtt, mert annyira kötődnek egymáshoz, hanem mert képtelenek a szakításra, mert rettegnek attól, hogy újra egyedül kell élniük.

A nők esetén a 35. életév jelenti a vízválasztót.  Ekkor jönnek rá, hogy „ketyeg a biológiai órájuk”, gyereket akarnak most azonnal! Már mindenük megvan, amire vágytak: szépen berendezett lakás, autó, most már jöhetne a családalapítás. De hová tűntek a férj-jelöltek? Egyre kevesebb a potenciális jelölt, pláne az olyan, aki családot is akar esetleg alapítani! Így esik meg, hogy a hosszú távon egyedül élő nők az első adandó alkalommal teherbe esnek, vagy férjhez mennek az épp aktuális jelölthöz. Már nem válogatnak, nem rangsorolnak, a sor elején egyértelműen a családalapítás áll. És az át nem gondolt „igen”-nek gyorsan meg lesznek a következményei. Idő előtti elhidegülés, szenvedély mentes együttélés, gazdasági közösség, és lám-lám ugyanolyan egyedül vagyunk, mint a félresikerült házasság előtt szingliként élve. Már nem szingliként élünk magányosan, hanem társas magányban. Ha viszont nem használnánk ki azt a szerintünk utolsó lehetőséget a családalapításra, akkor vajon meddig lettünk volna még egyedül. Vajon eljött volna-e a herceg fehér lovon, vagy egy királyfinak vélt békát csókoltunk volna meg tévesen és se szerelem, se királyfi csak a béka?