Az a legnagyobb gáz ebben az egészben, hogy anya szeret enni. Ebbe a széles nagy szeretetbe éppúgy belefér egy tányér saláta, mint a velős pacal. Egyszerűen szereti az ízeket, éppen ezért neki kínkeserv minden ételmegvonásos kalóriaspórolás. Gondolta, megrendel egy fogyasztó menüt, ami egész napra ellátja rágnivalóval, mert ha egyszer már kifizeti, biztosan nem végzi a kukában a doboz.  Ráadásul - így szólt a belső érvelés - sem tudásban sem időben, sem ötletben nincs felkészülve egy változatos, ámde kalóriaszegény menü megvalósítására. A fogyimenütől azonban három nap alatt megundorodott. Egyébként sem kifejezetten gyümölcsleves-párti, ezekből meg egy-egy napra olykor több is jutott, nem beszélve a különböző gyanús állagú pépekről és a salátának nevezett kitudjamikről. A negyedik nap betenyerelt egy tányér csirkepörköltet nokedlival, és helyreállt a lelki békéje. Hogy ez mivel járt, nem tudhatta, mert a mérleget bölcs előrelátással száműzte az ingatlanból. Hát, ez így nem fog menni - gondolta át  a stratégiát, és rájött, hogy egyetlen tányér nem fér bele az elképzeléseibe: az üres… Nem fogok én egyetlen epren élni egész nap! - jelentette ki harciasan.

Egy dolgot tanult meg ezalatt a három nap alatt, inni… No nem alkoholt, hanem csak úgy általában inni, mert az addig nem nagyon ment. Pedig elég erőteljes volt a sejtése, hogy a 2-3 liter víznek nagy köze lehet a fogyáshoz, mert amikor kellő precizitással áttanulmányozta a városban fellelhető összes alakformáló szalon és klinika ajánlatát, nemcsak arra jött rá, hogy ezekhez neki kissé lapos a pénztárcája, hanem arra is, hogy a legtöbb helyen kiemelték a  folyadékfogyasztás jelentősségét. Mi van, ha a többi csak humbug, és mindössze inni kell? Naponta előre legyártott magának egy-egy liter limonádét, frissen csavart citrommal és naranccsal ízesítve.

Csakhogy. Aki volt már terhes, és nyomta a húgyhólyagját a saját gyerek, az tudja, milyen az, amikor az ember életét az határozza meg, hogy mekkora távolságra van a legközelebbi vécé. A kétliteres átlagfogyasztás anyára nézve azzal járt, hogy a napját úgy kellett megterveznie, hogy mindig legyen egy legkisebb helyiség elérhető közelségben. Eszébe jutott, hogy annak idején miért nem tudta kollégái példáját követni, akik gyakorlatilag vedelték az ásványvizet: ő undorodott az üzemi vécé állagától, és inkább egy kortyot sem ivott, nehogy igénybe kelljen vennie.

A mozgásprogi is aktiválódott. Korábbi (évi rendszerességgel begyűjtött) tapasztalatai azt mutatták, hogy először az arca és a melle fog elfogyni, a feneke és a combja viszont pontosan ugyanakkora marad, ha nem lesz nagyobb, de valami mágikus nemtörődömséggel kezdte elölről ugyanúgy. Gondolta, majd fut a szigeten a kutyával, mintegy sétáltatás helyett, de az eb annyira barátkozó fajta volt, hogy többet rohangált utána, leginkább visszafelé, mint haladt előre. Kipróbálta az edzőtermi futást, de öt perc után megunta. Nincs bennem kitartás - ostorozta magát, és lelépett a szalagról. Megpróbálkozott egy olcsóbb kúrával, barátnője szalonjában igyekezett áramütések elszenvedése által szétrobbantani a zsírpárnákat, s bár jól bírta a terhelést, egyetlen centit sem változott a körmérete. A célnak kitűzött nadrág továbbra is felhúzhatatlanul terpeszkedett a szekrényben. Elment például zumbázni, voltak vagy harmincan a teremben, a zene halk volt, a kisgyerekes anyukák hangosak: minden egyes mozdulatnál kórusban felvihogtak, és anya nem tudta, hogy most ezt így kell, és vele van a baj, vagy csak helyi sajátosság. Mindenesetre nem ment többet. Vett két DVD-t is, de mindegyiket csak egyszer rakta be, nem ment az önálló edzés. Végül a barátnője elcipelte egy NIA-órára, és bár az elsőn úgy tűnt, 40 perc után ott döglik meg, a tükrök által sokszorozva a padlón, mégis ott ragadt, csak a tánc meg a sugárzóan boldog és dinamikus oktató kedvéért. Meg egyébként is, gyertyafényben táncolni már régi vágya volt…Igaz, ez hetente 3200 forint pluszkiadást jelentett, míg a séta és a futás ingyen lett volna, de ez utóbbiak valahogy sosem váltak szokássá. Igazság szerint semmi: rövid idő után mindent megunt. De majd ez!

Ebben a pislákoló megvilágosodásban döntötte el, hogy nem a fogyásra fog koncentrálni, hanem önmaga elfogadására. Nem húsz éves, a gyereke viszont már közelebb van hozzá, mint a tízhez, tehát nem lehet olyan elvárása magával szemben, mint egy korábbi kiadású anyának. A táncórák alatt nem arra fog gondolni, hogy a hátán leömlő vízfolyam vajon mennyi elvesztett centit jelent, hanem arra, hogy milyen jó is táncolni. És igenis enni fog. Bármit. Csak megpróbál kevesebbet. Hogy a többször menni fog-e, azzal kapcsolatban voltak kétségei. De nem hagyja, hogy az életét, a hétköznapjait, az ünnepnapjait meg pláne, egy mérleg határozza meg. Anya  ekkor 173 centi és 72 kiló volt. Mindössze (?) hét kilótól akart megszabadulni, és később majd beszámolunk arról is, hogy sikerült-e neki.

Te mivel tudnál segíteni? Tippekkel? Biztatással? Receptekkel? Ne kíméld anyát!

Fotó: Thomas Förstermann , Heinz Hasselberg